Gyereket nevelni kozmikus körülmények közt sem sétagalopp.

Donny Cates és csapata a Thanos győz képében megalkotta a Marvel utóbbi éveinek egyik legjobb és legemlékezetesebb sztoriját, ami őrült módon bolygatta meg a kiadó égisze alá tartozó néhány klasszikus karakter világát és jellemét. Közülük is a legarcbamászóbb jelenség lett a Kozmikus Szellemlovas, akiről ennél a pontnál már nem spoileres leírni, hogy valójában Frank Castleről van szó. Vagy sokkal inkább a Marvel antihőseinek egy bizarr amalgámjáról: Castle előbb a bosszú szellemeként tér vissza, majd Galactus hírnökeként kozmikus erőre tesz szert, miközben ebben az alakjában leginkább Deadpool szintjén humorizál. Első önálló kalandjában sem okoz csalódást. A történet még pimaszabb és extravagánsabb, mint az előzményben, a színvilág addiktívan vibráló – egyedül a rajzstílus az, amit elképzelhető, hogy kezdetben sokaknak szoknia kell majd.

Az egykoron Megtorlóként ismert Frank példátlan harci teljesítményének következtében kiérdemelte, hogy halála után a Valhallába kerüljön. De bosszúra szomjas, nyughatatlan lelke még itt sem találhat vigaszt. Odin segítségével visszautazik az időben, és megpróbálja még azelőtt megállítani Thanost, hogy annak bármilyen világhódító terv egyáltalán eszébe juthatna. De még a többszörösen „feltuningolt” könyörtelen harcosnak sem megy könnyen, hogy egy ártatlan (?) gyermeket kiiktasson, ezért inkább példamutató (??) pedagógusként és pótpapaként veszi a szárnyai alá a kicsi Thanost. Mások azonban készek lennének megtenni azt, amit a Kozmikus Szellemlovas nem tudott – például a több felállásban is harcba induló Galaxis Őrzői Kábel vezetésével. Idősíkokon átívelő kalamajka veszi tehát kezdetét, de az örök kérdés továbbra is ott lebeg minden panel felett: meg lehet-e változtatni, ami eleve elrendeltetett?

Cates sztorijának legnagyobb erénye, hogy a nevetségességig terjedő, minden határt áthágó ötleteket iszonyú működőképes formában képes tolmácsolni, amitől pedig az egész kötet rettentően szórakoztató lesz. Roppant kreativitása már a Thanos győzben is megmutatkozott, de jó látni, hogy a mércét itt sem engedte sokkal lejjebb, és a korhatárosságot szem előtt tartva szépen, kiegyensúlyozottan viszi faltól falig a kötet hangvételét. Gyakoriak a cenzúrázott káromkodások, miközben a kedves, lélekteli humor és érzelmek is előjönnek. Találkozunk gyerekrablással, zsarnoki disztópiával és tömeggyilkossággal, de mégsem egy elborult, sötét történettel van dolgunk.

Ugyanakkor, tudván, hogy Frank Castle rejtőzik a lángoló sisak alatt, némileg karakteridegennek tűnhet szószátyársága, valamint kozmikus formájában előjövő morbid, enyhén önreflektív humora. Ahogy ugyancsak disszonanciát okozhat Dylan Burnett vidámabb rajzfilmeket, komikusabb, gyerekbarátabb képregényeket idéző rajzstílusa. Az előzmény plasztikusabb, érettebb látványvilágához képest pedig különösen furcsának is tűnhet ez a stílusváltás. Az egész cselekmény őrült lazaságához meg mégis passzol, és főleg akkor működik a legjobban, amikor csak különféle lényeket látunk megelevenedni fedetlen emberi arcok nélkül. De akkor nagyon. A kötetben helyet kapott a szintén Cates által írt és Brian Level által rajzolt Thanos hagyatéka első része, amiben ígéretet kapunk arra, hogy még nincs vége a Kozmikus Szellemlovas történetének. (Abban pedig csak reménykedni tudunk, hogy egyszer majd azt is olvashatjuk magyarul a Fumax páratlanul igényes gondozásában, hiszen eddig nemigen kellett csalatkoznunk, ami a kiadások minőségét illeti.)

A Kozmikus Szellemlovas egy őrült kozmikus csetepaté, ami még inkább kiforgatja a népszerű karaktereket, és amit eddig gondoltunk róluk. A legegyszerűbben pedig a néhány panelen felbukkanó Uatu, a szemlélő szavaival lehet jellemezni a kötetet: rendkívül szórakoztató látványosság.

Laki Péter