Daredevil retrospektív.

Napra pontosan öt évvel ezelőtt, 2015. április 10-én debütált a Daredevil első évada. A 2013 végén a Marvel és a Netflix kötötte szerződés értelmében Matt Murdock indíthatta be az eredetileg 4×13+8 epizódra tervezett „utcai vonulatot”, amelynek betetőzéseként a már említett Fenegyerek, Jessica Jones, Luke Cage és Danny Rand egy közös Oltalmazók show-ban állhattak össze.

Spinoff sorozatok (A Megtorló), valamint második és harmadik évadok jöttek, mentek, az egyezség pedig azóta, mint azt sajnos jól tudjuk, felbomlott: az összes sorozatot, köztük a Daredevilt is elkaszálták, a Marvel és a Netflix közötti szimbiózisnak pedig vége szakadt. Viszont ezúttal nem a szakítás mögötti okokat vagy a potenciális visszatérés körüli pletykákat rakjuk a húsvéti terítékre, hanem a leginkább konzisztens és sokakban mély nyomot hagyó Daredevil szériára szeretnénk visszaemlékezni most, ötödik születésnapja alkalmából.

A Daredevil az egyik, ha nem a legjobb szuperhősös sorozat, ami az aranykorát élő „pizsamás” zsánerben napvilágot láthatott és méltó lezárást kapott. Érdemeit és erősségeit reggelig tudnánk sorolni, legyen szó konkrét karaktereiről, technikai megvalósításairól vagy mesteri módon megírt jeleneteiről. Úgyhogy visszaemlékező cikkünkben inkább egy olyan megközelítésből futottunk neki az ünneplésnek, ami picit átfogóbb szemmel, fentebbről tekint vissza erre a három évadra.

Lássuk tehát azt az 5+1 virtust, amelyet a sorozatnak köszönhetünk és a Daredevilt könnyűszerrel a legjobbak közé emelte:

Az ominózus plusz egy: a három „egysnittes” jelenet

2014-ben már láthattunk ilyesmi technikai megoldást többek közt a True Detective első évadában, valamint szinte a teljes Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) is erre a „vágás nélküli” operatőri munkára épült, amit aztán a Daredevil is csúcsra járatott a maga három évadában, egyre magasabbra emelve a téteket és a szekvenciák hosszát egyaránt.

Az első évad második epizódjának záró képsorai lehettek azok, amik végérvényesen eldöntötték a legtöbb nézőben, hogy itt valami egészen újszerű szuperhősös tartalmat láthatnak a képernyőn. Matt folyamatosan fárad, a harc brutális és közel sem olyan szép vagy látványos, mint a filmvásznon, mégis minden ütésnek súlya van és emiatt sokkalta életszerűbb, valóságosabb az egész.

Itt még persze eléggé észrevehetőek voltak a „rejtett vágások”, amiket aztán a második, de különösen a harmadik évadban már olyan szintre fejlesztettek, hogy a néző többször is megkérdezte a képernyőtől: „Ezt mégis hogy vették fel?”

Ráadásul nemcsak itt és nemcsak a harckoreográfiában jeleskedett a Daredevil, hanem a látványban is: gyönyörűen van fényképezve a sorozat, különösen a fényekkel játszottak rendkívül ügyesen, ami kritikus faktorként játszott közre Hell’s Kitchen mocskos, „noiros” hangulatának életre keltésében.

Szuperhős zsáner felnőttfejjel

A Daredevil első évada rögtön, vastagon aláhúzta, hogy itt nem a filmekhez hasonló könnyed, szórakoztató stílus fog dominálni. A show erősen a felnőtt korosztálynak szólt, műfaját tekintve pedig inkább egy bűnügyi- és jogi drámáról beszélhetünk: a szuperhős lét – a második évad egyik történetszálát leszámítva, ami épp a legkevésbé kedvelt része a sorozatnak összességében – végig földhözragadtan és inkább csak afféle körítésként van jelen, mintsem fő motívumként.

Egy aránylag lassú lefolyású, erősen karakterközpontú sorozatot ismerhettünk meg személyében, amely komolyságát (és komorságát) tekintve közelebb állt a Nolan-féle Batman-trilógiához, mint tán bármi máshoz a Marvel Moziverzumban. Ez pedig sokaknak imponált, a kritikusok és a közönség köreiben egyaránt. Főleg úgy, hogy…

A duális moralitás határai

A Daredevil rendkívül komoly morális kérdésekkel foglalkozott, amiknek mély, több oldalról is körüljárt bemutatására kifejezetten alkalmasnak bizonyult a sorozatos formátum. A show sosem habozott, hogy a szuperhőslét kapcsán felmerülő mélyebb kérdésekben bemutassa az érem mindkét oldalát.

Rögvest a főhős kapcsán ráláthattunk a törvényes igazságszolgáltatásban rejlő buktatókra és ennek határaira, valamint persze az önbíráskodás okozta következményekre és az ezzel kéz a kézben járó, hibás normákra egyaránt. A „nappal vak ügyvéd, éjjel maszkos önbíráskodó” motívum a Marvel karaktereit nézve számomra az egyik legkreatívabb, „egyszerű, de nagyszerű” gondolat.

Matt esetén ráadásul ennyivel még nem merítették ki a belső konfliktusok tárházát, hiszen a vallásos, katolikus énje is óriási szerepet kap, tükröt állítva a Fenegyerek énjének, akiből szó szerint bármikor előbújhat az ördög és olyan eszközökhöz folyamodhat, ami közel sem fér bele a főhős sziklaszilárd és katolikus ideológiái közé – bármennyire is szeretné sokszor ennek a perszónának átadni magát.

Ráadásul minden évadban hasonló részletezettséggel kifejtett antagonisták és antihősök keresztezik az útját, kiknek céljai legyenek bármennyire is nemesek, az eszközök, amiket használnak, alaposan megkérdőjelezhetők az alábbi témák mentén:

• Meddig vagyunk hajlandóak elmenni a városunk, a közösségünk jobbá tételében? (Fisk kontra Matt)
• Megengedhető-e, hogy büntetlenül megöljük a vétkeseket és engedjünk a szemet szemért, fogat fogért mentalitásnak? (Frank kontra Matt)
• Meghatároz-e bennünket az a „belső gonosz”, aki mindenkiben ott lapul? (Dex kontra Matt)

A hús-vér mellékkarakterek

Legyen szó a Matt pártját fogó Foggyról és Karenről, az oda-vissza táncoló Stickről, Elektráról és Frankről, az események folyásába sodródó Ben Urichról vagy Nadeem ügynökről és persze az ellenfelei sorát erősítő Wesley-ről, Wilson Fiskről vagy Dexről (Célpont), ebben a sorozatban az összes karakternek van valamilyen kidolgozott, általában tragikus múltú háttere.

Ódákat tudnék zengeni a remek párosításokról (például Karen és Frank sem véletlenül találtak egymásra olyan gyorsan), az elképesztően erős dialógusokról (Frank és Matt a tetőn vagy a temetőben), a gyengéd pillanatokról (Matt és Foggy barátságáról szóló flashback epizód vagy Matt és Karen első csókja az esőben), a feszült pillanatokról (Dex és Matt a templomban vagy az irodában) és a karaktereket érő tragédiákról egyaránt – utóbbit már zárójelek között sem próbálom felsorolni.

A színészek alakítása páratlan még a legkisebb szerepekben is, de ez nem is csoda a fentiek függvényében. A Daredevil írói szemmel kiemelt hangsúlyt fektetett a mély, sérült karakterek ábrázolására, és bárki, aki ilyesmit szeretne tanulmányozni a későbbiekben, nyugodtan előveheti mintapéldaként.

Bármelyik mellékszereplőt szívesen vinném tovább a filmvászonra, legfőképp persze a Jon Bernthal alakította Frank Castle/Megtorló jelenséget, Wilson Bethel Célpontját, de még Elódie Yung Elektráját is – hiába köthető hozzá a kevésbé szeretett nindzsás vonal, a színésznő alakítása, illetve a kémia közte és Matt karaktere között hibátlan.

Két karakter maradt hátra csupán, akik méltón érdemelnek külön figyelmet.

Vincent D’Onofrio Wilson Fiskje

Szerencsére a Marvel Moziverzum készítői hallgattak a kritikákra, és a harmadik fázisban nagyobb hangsúlyt fektettek a gonoszaikra, de Keselyű és Mysterio ide, Koncoló vagy Thanos oda, Vincent D’Onofrio egy igazi „aduász” a Daredevil mindhárom évadában – még úgyis, hogy a másodikban csak egy kisebb cameo szerep jutott neki.

Ahogy mondani szokás, a főhősöd csak annyira erős, amennyire az ellenfele, Matt pedig nem tudott volna ekkora nyomot hagyni a nézőkben, ha nem áll egy Fisk kaliberű antagonista az útjában. Az írók pedig szerencsére különös hangsúlyt szenteltek Wilson motivációinak kibontására, a gyerekkori szenvedéseit ugyanúgy átérezzük, mint jelenkori énjének javító szándékait vagy gyengéd érzelmeit Vanessa iránt. Más kérdés persze, hogy olyan eszközök használatához folyamodik, melyek morálisan egyértelműen elítélendőek – viszont az empátia felépítése maximálisan sikerült a készítők oldalán.

A „jó szamaritánus” történet az első évad fináléjában vele ugyanolyan hidegrázós, mint kettejük „eszmecseréje” a börtönben Matt-tel vagy a harmadik évados, végső küzdelmük, ideológiai és fizikai értelemben egyaránt. D’Onofrio a teljes szívét beleadta a szerepbe, amivel nemcsak ebben a cikkben érdemelt tényleg egy külön bekezdést, hanem a legjobb képregényes gonoszok alakításainak listáján is.

Charlie Cox, a félelem nélküli ember

Nincs elég szó, amivel egyáltalán körül lehet írni Charlie Cox alakítását Matt Murdock szerepében. A szerepben, amely megnehezítette számára más projektek üldözését, hiszen a vak ügyvéd hű ábrázolása alaposan bekavart neki egy-egy meghallgatáson Matt karaktere után.

Viszont aszereppel járó nehézségek árán is Charlie (akit Helen Keller-díjjal jutalmaztak az alakításáért) végig tökéletesen átadta azt a több oldalú, korábban már említett kettősségét a karakternek, ami miatt oly sokan, köztük a cikk írója is az egyik kedvenc Marvel hőseként tartja számon Daredevilt. Legyen szó a leghevesebb tárgyalótermi vitákról, a teljes lelki- és fizikai kimerültségről vagy az eluralkodó haragról és fájdalomról (avagy a benne lakozó ördögről), Cox alakítása páratlan a szuperhős zsánerben, és ahogyan Robert Downey Jr.-t Vasemberrel vagy Ryan Reynolds-ot Deadpoollal, úgy őt is ezzel a szereppel fogjuk definit azonosítani. Charlie Cox Matt Murdock. Charlie Cox Daredevil.

Nem véletlen, hogy ekkora rajongói kampány és pletykahullám lát folyamatosan napvilágot Daredevil feltűnése kapcsán a harmadik Pókember-filmben, mint a hálószövő védőügyvédje. A színész érdemeit a színfalak mögött még Kevin Feige is elismerte, Charlie pedig minden egyes rendezvényen maximális odaadással és alázattal képviselte a karaktert még a sorozat elkaszálása után is.

A sorozatot indító, gyóntatófülkés jelenettől Matt végső elhatározásáig Fisk kapcsán („I BEAT YOU”) többször is óriási jellemfejlődésen ment át a karakter, akinek mélységével a többi oltalmazó közül egyedül a Krysten Rytter által megformált Jessica Jones tudott versenybe szállni (érdekességképp D’Onofrio Fiskjének szintjét is egyedül David Tennant Kilgrave-je tudta megütni).

Szóval most, öt évvel azután, hogy Drew Goddardék tető alá hozták a zseniális első évadot, két kérésünk van csupán: az egyik, hogy ha esetleg valaki még nem próbálta volna be ezt a sorozatot, az ne habozzon és mindenképp adjon neki egy esélyt. A másik pedig, hogy a Daredevilben megismert „triumvirátus”, vagyis Matt, Wilson Fisk és Frank Castle valahogyan még visszatérjen a későbbiekben.

Goretity Dániel