A Marvel-univerzum multiverzummá nőtte magát.
Amikor ezeket a sorokat olvassátok, már áprilisban járunk, vagyis innentől csak hetek választanak el minket a Marvel Moziverzum első tíz évét felölelő, várva várt Bosszúállók: Végtelen háborútól. Cikksorozatunk részeként az Amerika Kapitány: Polgárháborúval múlthéten megnyitottuk a Harmadik Fázist, ami most egy újabb szóló felvonással, Doctor Stephen Strange első kalandjával dübörög tovább.
Előzmények - Megfelelő időzítés
Bár Doctor Strange sosem tartozott a legismertebb szuperhősök közé, az élőszereplős próbálkozások sora egészen 1978-ig nyúlik vissza. Ekkor debütált első alkalommal vásznon a karakter egy minőségében kifogásolható, mára feledésbe merült tévéfilmben, hogy aztán alig tíz éven belül újabb kísérletet tegyenek egy mozifilmre, ami végül sosem valósult meg. Így ment ez egészen 2005 áprilisáig, amikor számtalan stúdiót megjárva a Marvel Studios alkotásainak kezdeti forgalmazója, a Paramount Pictures szerezte meg Doctor Strange megfilmesítési jogait - a gyártónak szándékában állt dolgozni a karakterrel, ám ahogy a 2008-ban bemutatott Vasember sikerével kezdetét vette az univerzumépítés, végül háttérbe szorultak ezek az elképzelések.
2013-ban vészesen közeledett a Második Fázis vége, a stúdió pedig belevágott az ötletelésbe a hogyan tovább kapcsán. Kevin Feige ekkor kezdte el hangoztatni, hogy Doctor Strange is szerepel a behozni kívánt szereplők listáján, és a háttérben már folynak egy potenciális mozi előkészületei. A 2014. október 28-án megrendezésre került híres-neves Marvel eseményen hivatalosan is bejelentették a filmet a Harmadik Fázis második felvonásaként (közvetlenül a Polgárháborút követően), és két hónappal később, rendkívül hosszas találgatáshullámot követően kiderült, hogy Benedict Cumberbatch fogja életre kelteni a címszereplőt.
A többség számára vélhetően a BBC-s “Sherlockból” ismert színész neve már korábban felmerült a szerepre, aki eleinte azt nyilatkozta, hogy egyéb elfoglaltságok miatt nem tudná elérhetővé tenni magát a forgatásra. Ethan Hawke, Oscar Isaac, Ewan McGregor, Matthew McConaughey, Jake Gyllenhaal, Colin Farrell és Keanu Reeves mellett Joaquin Phoenix voltak többek között a legfőbb befutók, ám a stúdió olyannyira ragaszkodott Benedicthez, hogy a teljes gyártási ütemtervet megvariálták az érdekében - így beleférhetett az idejébe a produkció, és aláírt.
2014 nyarán azt a Scott Derrickson-t választotta a film rendezői székébe a Marvel, aki korábban főként kisebb költségvetésű horrorfilmeket tett le az asztalra. A direktor egy tizenkét oldalas, rajzokkal illusztrált jelenettel érkezett a beszélgetésre (Strange az asztrálsíkon harcol, miközben egy orvos az életét próbálja megmenteni a valóságban), a stúdió pedig azonnal megvette a The Oath című képregény inspirálta ötletet, amely aztán a forgatókönyvbe is bekerült. A szkriptet Derrickson a “Sinister” című horrorhoz hasonlóan C. Robert Cargill közreműködésében írta, kettejük munkáját aztán Jon Spaihts pofozgatta ki egy kicsit.
Cumberbatch után apránként a teljes színészgárdáról lehullott a lepel: a kétszeres Golden Globe-díj jelölt Chiwetel Ejiofor Baron Mordo szerepében csatlakozott, akit Rachel McAdams Christine Palmerként, majd Benedict Wong – stílusosan – Wongként követett. A dán születésű Mads Mikkelsen a film sokáig meg nem nevezett gonosza, Kaecilius lett, ami legalább olyan örömteli hír volt (a Hannibal Sherlock ellen koncepció sikert aratott a rajongói körökben), mint amekkora port kavart az Oscar-díjas Tilda Swinton bejelentése Ősmágusként (valószínűleg nem kell végigzongorázni, miért csapta ki a biztosítékot egyeseknél egy fehér bőrű angol színésznő beválogatása az eredetileg ázsai származású férfi karakterre).
A némileg elcsúsztatott forgatás 2015. novemberben vette kezdetét Nepálban, de rögzítettek jeleneteket az Egyesült Királyságban, Hong Kongban és végül 2016 áprilisában egy New York-i forgatási helyszínen zártak. A film zenéjét – ami bizony jó pár emlékezetes darabbal is szuperált, elsősorban a főcímmel – Michael Giacchino szerezte, míg a vizuális effektek tömkelegén nyolc különböző cég dolgozott, és jelölték is munkájukat a 2017-es Oscar-díjátadó ezen kategóriájában.
A misztikus tanok mestere
Bevallom, sok mindenkihez hasonlóan én sem az izgalomtól túlfűtötten, viszonylag kis elvárásokkal ültem be a Doctor Strange-re, mert tudtam, alapjaiban az akkorra már végtelenszer bejárt eredetfilmek receptjére fog épülni: a belső démonokkal küzdő főhős képességekre tesz szert, hogy a költségvetés egyharmadát felölelő végső leszámolásban felülemelkedjen a gonoszon. Bár a film gyökerét valóban ez a mondat adja, a készítők meglepően bravúros megoldásai, a műfajban is kiemelkedő látványvilág, a filmes univerzum tágítása és a nagyszerű színészi alakítások teljességgel kiemelik az átlagból.
A történet meglepően leköti a néző figyelmét az első képkockától az utolsóig: a címszereplő előéletét bemutató kórházas jelenetek, a baleset, az azt követő kétségbeesés és a keleti tanok felé fordulás, a mágussá válás folyamata, valamint az összecsapások mind-mind egyaránt érdekesek, feszes tempójúak és ami a legfontosabb, nem fárasztanak minket felesleges üresjáratokkal, minden a sztori előrehaladását és a karakterfejlődést szolgálja.
Hogy a kötelező körök se hassanak olyan kötelezőnek, és mert a Marvelnek ekkorra már szüksége volt valamire, ami újdonságot visz a sorra érkező filmjeibe, Derrickson-ék kiváló módon idézték meg Steve Ditko és Stan Lee történeteinek pszichedelikusságát, vad színeit és őrületes képeit a ‘60-as évekből. A harcok sem egy kaptafára és random mágiákra épülnek, hisz egyfelől eszméletlen kreativitással használták fel bennük a környezetet (a legjobb példa erre London fejreállítása és a Nolan “Eredetét” idéző, egymásba fonódó-tekeredő épületkomplexumok), másrészt számomra máig a film egyik legötletesebb pontja a finálé - bizonyára nem volt olyan ember, aki ne összeomló felhőkarcolókra, menekülő embertömegekre és hatalmas robbanásokra számított volna a végső harc során, de ehelyett itt pont az ellentétét kaptuk, mielőtt egy merész húzással rövidre zárták a nagy CGI gonosz kérdését (Dormammut egyébként szintén Cumberbatch keltette életre digitális mozgásrögzítéssel, ami mint azt a Hobbit óta tudjuk, nem idegen tőle). A Doctor Strange azon kevés alkotások egyike volt 2016-ban, amit tényleg megérte 3D-ben látni.
Mint említettem, a film egyik alappillére az érdekes karakterek és az ehhez társuló színészi játékok. Cumberbatch egymaga is elvinné a hátán a filmet, tökéletesen hozza a sebészből a Föld legnagyobb mágusává váló, roppant mód arrogáns Stephen Strange kevésbé szimpatikus és szerethető oldalát is, akit személyiségjegyei és a szinte minden alkalommal bevethető csipkelődő megjegyzései miatt sokan az új Tony Stark-ként emlegettek (az már most biztos, hogy jól fogunk szórakozni kettejük találkozásán). Zseniálisan megírt - és persze eljátszott - utat tesz meg a film során, ahogy a csupán magával törődő Strange-ből egy többszörösen is önfeláldozó figura lesz a világ védelmében. Mint Wong azt a záró képsorok egyikében kihangsúlyozza, még rengeteget kell tanulnia, és biztosak is vagyunk benne, hogy érdemi szerepe lesz a karakternek a Marvel Moziverzum jövőjében.
Chiwetel Ejiofor szimpatikus Mordo bárót mutat be, motivációja és a film végi döntése pedig abszolút érthető az addigi információink alapján - számára mindvégig az Ősmágus testesítette meg a jót, egy embert, akire fel tud nézni és hinni benne, míg az igazságot ismerő Kaecilius-t vakon gyűlölte. Bár előbbi jó okkal titkolta el tanítványai elől hatalma valódi forrását, a tény, hogy mindvégig hamis ideákat követett, gyógyíthatatlan sebet hagyott Mordoban. Mindez tökéletes alap lehet neki, hogy a potenciális folytatásokban a filmes univerzum egyik legkidolgozottabb gonoszává váljon, és vágjuk is a centit rendesen, hogy viszontlássuk a vásznon. Ugyanitt ki kell emelnem Tilda Swintont, aki brillírozik a hatalmas erejű, bölcs, de közel sem tökéletes mentor szerepében. Messze ő szolgáltatja a teljes film egyik legszebb, legkatartikusabb jelenetét, ahol nemcsak az Ősmágus, de Strange karaktere is körbeér. Bármelyik újranézéskor élvezet látni minden megmozdulását, de kiváltképp a címszereplővel közösen, mint az előbb említett ominózus beszélgetés.
Kaecilius sajnos a Marvel egydimenziós tucatgonoszainak sorát erősíti, de ha listát kéne állítanom, azért közel sem hátulra helyezném. Két fontos elem ugyanis elválasztja a Malekith és Ronan kategóriától: Bár haragszom, amiért elvesztegették Mikkelsen tehetségét erre a kis szerepre, ő minden tőle telhetőt kihozott a karakterből (ráadásul még egy klasszikust is hagyott maga után a “Maybe, who am I to judge?” jelenettel, ami sajnos csak eredeti nyelven üt - átültetni a poént a szinkronokba egyenesen lehetetlen vállalkozás volt), illetve ami még mindenképp pozitívum, hogy nem a tipikus “El akarom pusztítani a világot, mert valakinek ezt is kell egy szuperhősfilmben” indítékok vezérlik. Esetében ennél valamivel többről van szó, nem véletlenül a film egyik erős jelenete, amikor egy pillanatra még Strange szemében is látni a bizonytalanságot azzal kapcsolatban, mi a helyes. Mindezek ellenére úgy gondolom, sajnos nem kapott elég képernyőidőt ahhoz, hogy elégedettség töltsön el visszagondolva rá.
Benedict Wong nagyon szórakoztató alakítást nyújt a Beyoncé rajongó könyvtáros szerepében, nem véletlenül hamar rajongó kedvenc vált belőle, akit szintén érdekes lesz látni a későbbiekben Strange oldalán. Végül pedig beszéljünk egy kicsit McAdams-ről, akinek bár még annyi lehetősége sem volt bizonyítani, mint Mikkelsen-nek, szerepe azért nem elhanyagolható. Ő képezi a hidat Strange régi élete és a szuperhőslét között, valamint rajta keresztül mutatják be a közönségnek, milyen látványt is nyújt az átlagember számára egy varázsportál a takarítószertárban. Továbbá dicséretes lépés volt a készítők részéről, hogy nem csináltak belőle egy újabb barátnő figurát, véleményem szerint így sokkal valószerűbb maradt Christine és a főhős kapcsolata.
“Ki maga ebben a nagy multiverzumban?”
A képregényolvasók előtt nem idegen a multiverzum fogalma, hiszen a Marvel világában számos alternatív valóság létezik, mindben más szereplőkkel és történetekkel - példának okáért a központi Föld a 616-os számot viseli, itt Peter Parker a Pókember az általunk is jól ismert eredettel, míg az 1610-es Ultimate Földön Peter meghalt, és Miles Morales vette át a helyét falmászóként. Ezek a különböző univerzumok rengeteg lehetőséget biztosítanak az alkotók legvadabb elképzeléseinek, ahogy nagyobb eseményeket is fűztek fel erre a koncepcióra, mint két - vagy több - világ találkozása. A filmekben A Hangya utalt elsőként ennek létezésére a kvantumvilággal, ténylegesen azonban a Doctor Strange erősítette meg, hogy a Bosszúállók univerzuma csak egy a sok közül. Az persze rejtély, hogy ezzel terveznek-e komolyabban foglalkozni a közeljövőben, de mindössze már emiatt is fontos alkotás Derrickson rendezése.
Emellett ez a film hozta be a varázslást és a mágiát, amivel egy teljesen új szeletet tett hozzá a franchise-hoz. Thor jól rávilágít erre a Strange-hez intézett “Már a Földön is vannak varázslók?” kérdésével a stáblistás jelenetben, elvégre láttunk már korábban űrlényeket, robotokat, szuperkatonákat és páncélban repkedő milliárdosokat, de úgy igazán ez a téma még nem volt pedzegetve. A nagy egész szempontjából a szóban forgó bónusz jelenet is fontos szerepet játszott, amely a kereken egy évvel később mozikba került Thor: Ragnarököt vezette fel egy rövid, a filmből kiragadott részlettel (ehhez hasonlót egyedül A Hangyánál csináltak, csak ott a harmadik Amerika Kapitányból láthattunk egy jó fél percnyi felvételt).
Ami viszont esetünkben a legjelentősebb, a filmben egy újabb Végtelen kőről is lerántották a leplet az Idő kövének személyében, mindezt úgy, hogy egyáltalán nem hatott az univerzumépítés jegyében kötelező jellegű beletuszkolásnak. Agamotto szeme kulcsfontosságú szerepet tölt be a cselekmény alakulásában, valódi mivolta pedig csak a film végén, egy odavetett mondatból derül ki Wong-nak hála.
Érdekességként szeretnék írni néhány sort az első nagy Doctor Strange utalásról a filmekben, amire az Amerika Kapitány: A tél katonájában került sor, és sokak máig értetlenül állnak előtte. Amikor Steve és Natasha Zola algoritmusáról faggatja Jasper Sitwellt a tetőjelenetben, a HYDRA egyik célpontjaként Stephen Strange neve is elhangzik, noha 2014-ben még igen messze volt a hőssé válástól. Sitwell nemes egyszerűséggel a hétköznapi fickóra gondolt: egy rendkívül híres idegsebész fotografikus memóriával (ami egyébként roppantul ritka képesség) bizony szintén könnyen borsot törhetett volna a HYDRA orra alá, ezért választotta ki Zola algoritmusa még a mágus korszaka előtt. Hihetetlen belegondolni, hogy egy akkor még szimpla említésből három évvel később teljes valójában megkaptuk a doktort a nagyvásznon.
Értékelés
Aki egészen a kezdetektől követi ezt a cikksorozatot, tudhatja, hogy mindegyik állomásnál szentelünk egy-egy bekezdést az adott film a nagy egészre gyakorolt hatásáról, és ahogy olvashattátok, a Doctor Strange esetében volt mit megemlíteni. Nemcsak fontos darabja a filmes univerzumnak, de minőségében is egyértelműen ott van a legjobbak közt - mi több, eredetmoziként a legkonzisztensebb alkotás a Vasember óta, amely egymagában is tökéletesen megállja a helyét.
Számomra rendkívül hangsúlyos tényező egy film értékelésénél, hogy újranézve képes-e ugyanolyan, vagy legalább hasonlóan jó élményt nyújtani, mint első alkalommal a moziteremben ülve. A legfőbb varázsló első önálló kalandja nem először került elő nálam a bemutató óta, de kisebb-nagyobb problémái ellenére még mindig egy kellően szórakoztató, érdekes, bravúros elemekkel és remek színészi alakításokkal teletűzdelt produkciónak találom, ami abszolút elvarázsolja a nézőt a kétórás játékidő erejéig - és talán még egy kicsit tovább is.
80%
Kovács Gergő
Az Út a Végtelen háborúig cikksorozat előző részei:
Út a Végtelen háborúig - 13. rész
Út a Végtelen háborúig - 12. rész
Út a Végtelen háborúig - 11. rész
Út a Végtelen háborúig - 10. rész