Mert mi sem ábrázolhatná jobban a Marvel mocskosabbik oldalát.

Jessica Jones a Marvel arcképcsarnokának egyik legegyedibb hangvételű hőse, akinek jelentősége elsőre talán kevésbé szembetűnő, mint a mainstreamet meghatározó képregényekben és filmekben jobban előtérbe tolt társaié. Jessica nem elsősorban a kiadó történeteiben megismert cselekményszálakban tölt be fontos szerepet, sokkal inkább a Marvelnek, mint képregénykiadónak az életében számít megkerülhetetlen mérföldkőnek. 2001-ben ugyanis az Alias első számával indították útjára a MAX nevű alkiadót. A címke alatt a Marvel a korhatáros, cenzúrázatlan, inkább felnőtt célközönségnek szóló sötétebb, erőszakosabb, esetenként mélyebb karakterábrázolással rendelkező történetei jelentek meg. A Fumax még 2018-ban kezdte el megjelentetni Jessica úttörőnek számító szériáját, ami 2020-ban jelentkezett a záró, harmadik kötettel.

A Netflix sorozatának köszönhetően olyanok is képbe kerülhettek a karaktert illetően, akiknek azelőtt fogalma sem volt a létezéséről (minden bizonnyal vannak így egy páran). Jessica különleges képességeit kamatoztatva korábban az Ékkő nevű jelmezes hősként tevékenykedett, kis híján még a Bosszú Angyalai közé is bekerült. Azonban mind szuperképességeinek kialakulását, mind az Angyalok soraiba tartozás lehetőségét nehezen feldolgozható traumák előzték meg. Ezek az események oda vezettek, hogy a szuperhősködésből kiábrándult, és a jelmezes létet maga mögött hagyva Jessica egy kifejezetten szuperhumán ügyekre szakosodott magánnyomozó irodát nyitott.

Az Alias első kötetében máris egy szilárd, határozott, a Marvel fősodorba tartozó képregényeitől nagyban eltérő hangnemet és képivilágot megütő történettel szembesülhet az olvasó. Ez már a legelső panelektől nyilvánvalóvá válik, hiszen ezelőtt aligha létezett olyan képregény, ami megengedhette magának a B-betűs káromkodást nyitómondatként. Profán egyszerűséggel, de kétségtelenül hatásosan adja át ez a nyomozóiroda ajtaján átszűrődő két szó, hogy mi várható a továbbiakban. Az első “sokk” után pedig érkezik a dominánsan barnás árnyalatokból építkező színvilág, a hard boiled krimiket, film noirokat idéző karakterek és szituációk, no meg természetesen velük együtt a cinikus, rezignált, züllött, keményöklű nyomozó is, aki a hammetti és chandleri hagyományokat felrúgva ezúttal egy nő.  A főszereplő fásultságát, lelki állapotát remekül érzékelteti a vizuális történetmesélés. A panelelrendezésből és az alkalmazott plánokból eredő ritmus, az ismétlődő plánokból következő monotónia, valamint a szövegbuborékok hullámzó tekintetvezérlése mind hozzájárulnak, hogy szinte érezzük Jessica neurotikusságát, vagy esetenként az elpattanó idegeit is. Első történetében egy olyan szövevényes politikai összeesküvésben találja magát főhősünk, amiből nem biztos, hogy bárki győztesen tud kikerülni. Bár Jessica olyannyira kiábrándult a szuperhős létből, hogy a képességeit sem akarja használni, múltja azonban nem teszi lehetővé a teljes elszakadást.

Az Aliasban nem számít tabunak kibeszélni egymás szexuális életét (vagy éppen ábrázolni azt), mint ahogy az éppen csak nem túltolt vulgaritás sem az, de előkerül a szuperhősöket érintő szerhasználat is. A nyomozós krimi narratíva pedig jó alapot teremt arra, hogy főhősünk ne csak az aktuális ügyeit göngyölítse fel, de önmagával, életével kapcsolatban is szert tegyen bizonyos belátásokra, és reflektáljon világa helyzetére. A második kötetben így nem csak Jessica jelleme árnyalódik tovább, de a vallási extremizmus romboló hatása, a bármilyen minőségben megmutatkozó másság ellen irányuló erőszak és propaganda, valamint a folyamatos identitáskeresés is megjelenik.

Jessica eredettörténete sokáig csak homályos utalásokban mutatkozik meg, de a harmadik gyűjtemény egyik fő témájává válik, hogy hogyan lett a gátlásos tinédzserből a szupererős Ékkő, majd milyen események hatására hagyta maga mögött a szuperhősök világát. Ekkor találkozunk először a Fenegyerek képregényekből már ismert Killgrave-vel, azaz a Bíboremberrel, aki itt Jessica Jones egyik legnagyobb nemeziseként jelenik meg. A traumákkal bőven sújtott múlt nagyon sok mindent megmagyaráz Jessica személyiségét illetően, és az alapos reprezentáció mellett időnként kegyetlen gyomrosokat is képes bevinni. Tragikus fiatalkorát, és a bántalmazó kapcsolatát először csak Luke Cage-nek tárja fel, ezek a flashbackek pedig vizuális stílusukban is eltérnek. Az addig tompább, sötétebb tónusokkal és szinte szögletes vonalakkal, elnagyolt alakokkal dolgozó látványvilág egyszerre színessé válik, és az időben való távolságtól függően stilisztikailag is hol inkább a képregények ezüstkorát, hol pedig az ezredforduló stílusát eleveníti fel. De bármennyire súlyosak a felidézett események, a vizuális gegek mellett nagyobb szerepet kap a nyelvi és szituációs humor is, amik bizony szükséges feszültségoldóként is funkcionálnak az újrakezdés esélyét és a reményt magában hordozó végkifejletig.

A markáns, szikár vizualitás egységét ezek mellett még a második könyv legkülönlegesebb, formabontó sztorija töri meg, ami Jessica szociális érzékenységére és igazságérzetére is rámutat J. Jonah Jameson mérhetetlen gyűlöletével szemben. A Hírharsona gátlástalan főszerkesztője minden anyagi forrást megad a nyomozónak, hogy leleplezze Pókembert, aki a rendelkezésére álló összegből inkább az elesetteken segít. A Robin Hood áthallás kifejezetten egyedi látványvilágot kapott. Dinamika alig található a képeken, szokványos panelezésről sem beszélhetünk: mintha egy-egy festményt látnánk a forgatókönyv sablonformázásával együtt átemelt, szövegbuborék nélküli dialógusokkal kiegészítve.

Az Alias kötetek legnagyobb erénye abban rejlik, ahogy képesek megragadni egy különleges erőkkel átitatott világ prózaian hétköznapi és majdnem, hogy átlagos oldalát. Amikor nagyhatalmú tudósok és szuperhumán harcosok valódi istenségek oldalán a világ megmentésén fáradoznak, addig Jessica hasonló erő birtokában a vécén görnyedve morfondírozik egzisztenciális kérdéseken. Amíg egyeseknek azon jár az eszük, hogy miként tudják bizonyos szuperhősök titkos személyazonosságát saját politikai céljaik érdekében felhasználni, addig Mrs. Marvel éppen próbálja összeboronálni Jessicát Scott Langgel – miközben Pókember, Fáklya és a Zöld Manó húz el a házak között. Bár a Marvel hősei jellemzően mindig küzdöttek a saját hétköznapi problémáikkal is, Jessica Jones történeteiben az egész egy új szintre emelkedik – vagy értelmezéstől függően, éppen, hogy süllyed.

Brian Michael Bendis és Michael Gaydos alkotása nem egyedül a Marvelben betöltött történeti jelentősségének köszönheti kultikus státuszát. A mesteri vizualitás, a rétegzett történetek, a szabados hangvétel mellett is fontosabb, hogy sikerült egy olyan kézzelfogható, emberi léptékkel is értelmezhető hősnőt alkotniuk Jessica Jones képében, akinek sajátos látásmódján keresztül a Marvel világát meghatározó események és a túlheroizált figurák is kicsit tompább, kicsit mocskosabb színezetben tűnhetnek fel.

Laki Péter