Ez a főnixmadár másodjára sem képes a magasba emelkedni.

Figyelem! Az alábbi kritika SPOILEREKET tartalmaz az X-Men: Sötét Főnix cselekményére vonatkozóan! Csakis saját felelősségre olvasd tovább!

Nem fogok hosszú felvezetőt írni az X-Men-széria meghatározó szerepéről az elmúlt húsz évben. Egyrészt valamennyire megtettem az előző két kritikámban a klasszikus és az új trilógia bemutatása során, másrészt az átfogó, (szerintem) magvas gondolatokat meghagyom a végére.

Az X-Men: Sötét Főnix a rendkívül vészjósló előszelek (csúsztatások, a teljes finálét átdolgozó pótforgatások) után jött, látott és szó szerint eltemette az egész franchise-t olyannyira, hogy még a relatíve alacsony elvárásainkat is könnyűszerrel sikerült neki még alacsonyabbra helyezni.

A Főnix hattyúdala

A film az X-Men: Az ellenállás végéhez hasonlóan a híres Sötét Főnix-sztorivonalat szerette volna adaptálni. A történet elején az X-Men csapat országszinten elismert és ünnepelt, az elnök a Szellemirtók helyett őket hívja, ha baj van. Most pedig akad bőven, egy űrsikló legénységét kellene kimenteni az őket fenyegető furcsa napkitörés ellen. Szóval a mindig is a földhözragadt, társadalmi problémákat reprezentáló X-ek szépen felmennek az űrbe (ez egyébként az egyik legértékelhetőbb jelenet az egész filmben, ahogy látjuk a fiatalokat összedolgozni), ahol aztán Jean az üres űrhajóban marad és telibe kapja a már említett napkitörést. Ami persze nem is napkitörés, hanem a Főnix Erő, mely megszállja a lányt és olyan erővel ruházza fel, amit a mentálisan instabil, gyerekkori emlékeit szó szerint eltemető (erről még később) lány nem tud kordában tartani. Jean elindul egy úton, ami barátokat és ellenségeket egyaránt nem kímél – az X-Menek feladata pedig, hogy valahogy megállítsák és megmentsék őt.

Ezen a ponton, rögtön 15 perccel a film nyitánya után felmerülhet azokban, akik még emlékeznek az eléggé feledhetőre és gyengére sikeredett Apokalipszisre, hogy várjunk már. Jean-ben már ott lakozott a Főnix az előző filmben is, aminek az elején álmában leégette a szobatapétát, a végén pedig a főgonoszt is ezzel az erővel tudták csak elpusztítani. Persze megszokhattuk korábbról, hogy egy-egy történetszállal nem kezdenek semmit (Az eljövendő múlt napjai záró képsorában a Strykerként pózoló Misztik szála sem lett kibontva), de ez egy olyan kaliberű „Hogy mi!?” pillanat, ami az egész film hangulatának megágyaz.

Annyi sebből vérzik ezután az egész narratíva, hogy komolyan nem tudom, hogyan folytassam. Mint kiderül, Charles elnyomta az édesanyja balesetét okozó kis Jean-ben az életben maradt édesapja emlékét, hogy ezzel is segítse feldolgozni a fájdalmát. Ez egy olyan szintű ostoba és botrányos lépés Charles részéről (aki az egész film során elképesztően antipatikus), amit abszolút nem szoktunk meg a bölcs professzortól. Persze, Az ellenállás végében is hasonló a helyzet, de itt még arra is rátesznek egy lapáttal és szerintem a legtöbb pszichiáter, vagy pszichológiában jártas néző nekivágta a popcornt ezen a ponton a vászonnak. Charles viselkedésére Misztik és Bestia felhívja a figyelmet, akik igyekeztek megint csak minél kevesebbszer a sminkben maradni (hová tűnt a „Mutáns, légy büszke” mottó Az elsőkből), cserébe megint elővették kettejük szerelmi szálát, amiről a mai napig nem tudták eldönteni a készítők az elmúlt 8 év során, hogy akarják-e ezt vagy sem. Lawrence-en pedig tényleg érződik, hogy csakis a csekk miatt vállalta ezt el. És itt érkezünk el az egész film egyik, talán legnagyobb problémájához.

Ez a történet az új fiatalok bemutatását követően túlságosan korán jött. Az ellenállás vége olyan lett, amilyen, de legalább a központi karakterek kötődését átéreztük Jean iránt. Itt az újoncokat (Scott, Jean, Ciklon, Árnyék) egy fél film erejéig láttuk és emiatt nem is tudjuk átérezni a történéseket, mint ahogy a színészek sem. Scott kapcsolata Jean-nel a film első fél órájában létezik, utána gyakorlatilag teljesen elfelejtik és nem kezdenek vele semmit – pedig az Apokalipszisben kifejezetten bírtam a srácot. Ciklon és Árnyék is kapnak nagyjából két-két semmitmondó sort. Higanyszálnál most ütközött ki, hogy hiába kapta a srác az utóbbi tíz év egyik leglátványosabb akciójelenetét képregényfilmekben, önálló karaktere nincs. Ami volt, azt az X-Men: Apokalipszisben le is rendezték és nem, nem is kezdenek az apa-fia kapcsolattal semmit közte és Erik között. Egy halovány utalás sincs rá. Peter az első összecsapásban megsérül Jean ellen és utána csak a zárásban tűnik fel, hiszen karaktert nem írtak neki, az ereje viszont kezelhetetlen.

Raven különösen törődik Jean-nel, ami megint csak a két film között alakulhatott ki és ezáltal szintén nem tudjuk igazán átérezni. Ráadásul Lawrence ahogy írtam, pocsék a szerepben mind alakításban, mind pedig kinézetben – nézzetek képeket a 19 évvel ezelőtti első X-Men filmről vagy akár a 2014-es Az eljövendő múlt napjairól, majd hasonlítsátok össze a mostanival. A halála teljesen várható volt már az előzetesek és a színésznő nyilatkozatai alapján, ami egyedül Bestiát (egyedül az ő érzelmi töltöttségét érezzük át egyébként az egész filmben, Nicholas Hoult még próbálkozott) és persze Magnetót hatja meg.

És akkor Erik. Fassbender karizmája még ki tudja emelni a férfit a többiek szürke, nulla beleéléssel eljátszott karakterei közül, de az ő motivációja lett talán a leginkább szemöldök ráncolós. A segítséget kereső Jean-t elküldi melegebb éghajlatra, mondván őt épp elég ideig éltette a bosszú, épp elég embert ölt életében, felhagyott ezzel. Aztán mikor szó szerint öt perccel később Bestia elhozza számára a „szomorú” halálhírt, akkor megy is rögtön a sisakjáért, hogy gyorsabban tegye el láb alól Jean-t, mint ahogy mi elfelejtjük ezt a filmet a stáblista alatt. Rajta és McAvoy-on is érezni azt, amit Lawrence-en: nem érdekli őket, nem teszik oda magukat és már piszkosul unják, hogy sokadjára is barátból ellenségek és ellenségből barátok lesznek egy film alatt.

A háttérben persze építkezik az igazi antagonista erő is, egy ismeretlen ufófaj (megint csak a korábbi, társadalmilag releváns X-Men nem értem, hogy és miért jutott ide), akik viszont egyáltalán nincsenek kifejtve, élükön Jessica Chastain karakterével, akiről szó szerint semmit sem tudunk meg azon túl, hogy az emberi alakját Margaretnek hívták. Akinek egyik pillanatban még át tudja adni Jean a Főnix Erőt, de a film végén már belehal. És olyan zseniális, sosem hallott sorokat szállít nekünk, mint hogy az „érzelmeid gyengévé tesznek”.

Az egész filmben egyébként botrányosak a dialógusok, mind írásban, mind megvalósításban – sima váll fölötti kameraállásból vették fel mindet steril környezetben, általában egy-egy asztal körül. A lehető legklisésebb, érzelmi töltet nélküli beszélgetések követik egymást. Ami baj, különösen akkor, ha a film java részét ilyen jelenetek teszik ki, ugyanis a három akciójelenetből kettőre gyakorlatilag a játékidő végéig kell várni. Már réges régen eltűntek azok a mély karakterpillanatok vagy az okos párosítások, amik korábban ezt a szériát jellemezték. A címszereplőt megformáló Sophie Turneren egyébként esküszöm éreztem, hogy próbálja odatenni magát (továbbra is tartom, hogy nem illik rá a szerep), de mentségére szóljon, ilyen hozott anyaggal a top kategóriás színészek se tudnának sokkal többet kezdeni.

A film vége összecsapott, az utolsó harc Jessica Chastain (bocs, tényleg nem volt neve) és Jean között teljesen érthetetlen, Jean áldozatát nem érezzük át, de nem is kell, hisz’ utána egy rendkívül megfáradt sakkparti közepette belengetik, hogy ő bizony még mindig él – vagy, ahogy Charles fogalmazott, szabad lett. De ez már senkit sem érdekel, és nem a Disney-felvásárlás, hanem a botrányosan felépített, megírt és elsietett történet miatt. Amit legalább még két film kellett volna, hogy megelőzzön, de egy biztosan. Plusz az sem segít, hogy ’92-ben játszódik a cselekmény, harminc évvel Az elsők után – McAvoy, Hoult, Fassbender és Lawrence pedig továbbra sem öregedtek szinte semmit.

Mikor a stáblista kezdetekor felvillant Simon Kinberg neve, mint a projekt írója és rendezője, abban a pillanatban álltam fel a székemből – egy másodpercet sem akartam tovább vesztegetni erre a filmre. Számítottam rá, hogy gyengére sikerült, de nem, hogy ennyire. Gyakorlatilag tényleg a legrosszabb X-Men-filmmel búcsúztattuk el a mutánsokat. Az X-Men kezdetek: Farkas a meggyalázott Deadpool-lal és a számtalan másik „olcsó” húzásával is több mosolyt csal az arcunkra és jobban el tudunk rajta szórakozni, mint ezen.

40%

És ama bizonyos záró gondolatok…

Az X-Men nélkül jó eséllyel sehol sem lenne filmvásznon a képregényes zsáner. Utat tört a csapatmoziknak és a komolyan vehető szuperhősös tartalmaknak egyaránt. Imádom a Marvel Moziverzumot, de a legerősebb X-Men-filmek (X2, Az elsők, Az eljövendő múlt napjai, Logan) kenterbe verik azoknak a filmeknek több mint a felét.

A mutánsok kalandjai korábban szóltak valamiről, kiálltak valamiért. Gyönyörű metaforaként mutatták be a mai világunkban és társadalmunkban jelenlévő kirekesztést azokkal szemben, akik valamiért mások – mindezt pedig természetesen, nem pedig prédikálva. Jó pár blockbuster példát vehetne róla – ezért is fáj nagyon Misztik ama bizonyos egy sora, aminek abban az adott helyzetben és konfliktusban Charles-szal szemben semmi keresnivalója nem volt. Kontextus nélküli, erőltetett, orron koppintós – pont a szöges ellentéte mindannak, amit ez a széria valaha képviselt.

De egy képregényes franchise hiába született meg ilyen indíttatásból és hiába kezelte ezt központi problémájaként néhány film az elmúlt 19 évből, ez már a múlt. Az Apokalipszis, de most különösen a Sötét Főnix már réges rég nem erről szól. Nincs benne semmi mélység, különleges képességekkel zúzzák egymást néhányan, akik már nem is tudják, miért utálják vagy épp szeretik a másikat. A Sötét Főnix ott van a 2015-ös Fantasztikus Négyes vagy a 2016-os Öngyilkos osztag szintjén, ami a korábbi, nagyjából 15 évvel ezelőtti katyvasz állapotokra emlékeztet minket a képregényfilmes fronton.

Már csak emléke egykori, dicső önmagának. Charles és Magneto párosát ezen a ponton ugyanúgy megunta a közönség, mint a színészek is maguk. Nem lehet egyszerűen hetedjére is ugyanazt a kört lefutni. Adják vissza a lelkét ennek a franchise-nak. És a színes, egyedi kosztümöket. Azokat is miért kellett belengetni az Apokalipszis végén, majd lecserélni ezekre a CW-s ruhákra, komolyan nem értem.

Pihentessék ezt a franchise-t ezután, legalább egy öt évre. Visszagondolva a legtöbb rajongónak Az eljövendő múlt napjai és a Logan lesznek azok az alkotások, amik egyértelműen lezárták az X-Menek világát. Térjünk vissza rájuk később, akár sorozat formájában – elkapott erősen a nosztalgia a régi animációs sorozat vagy az Evolúció újranézését illetően. Koncentráljunk a fiatalokra és az ő problémáikra, az ő kapcsolataikra egymással egy olyan világban, ahol ezek a problémák még sajnos ma is tökéletesen megállják a helyüket.

„Charles, kérlek, add vissza nekünk a reményt.”

Goretity Dániel