A finálé előtt felidéztük az ifjabb generáció történetét.

Az X-Men: Az ellenállás vége után sajnos sikerült egy óriási sebet ejteni a mutánsok sorozatán az X-Men kezdetek: Farkas című filmklasszikussal 2009-ben. Egy meggyalázott Deadpool után nem sok reményt fűztünk az X-ek felélesztéséhez – szerencsére azonban 2011-ben egészen jó irányba fordult be a franchise hajója.

X-Men: Az elsők (2011)

A „Kezdetek” elképzelés eredetileg több filmet is magába foglalt, szerettek volna például egy Magneto előzménysztorit is gyártani, ám a brandet a fentebb említett Farkas-film fogadtatása után ahogy jött, úgy temették is el azonnal. Az elsők személyében egy olyan produkcióval készült a 20th Century Fox, amiben Charles és Erik első találkozását, valamint az X-Men csapat megalakulását ismerhetjük meg.

A rendező ezúttal Matthew Vaughn lett, aki előtte a Csillagpor és a Ha/Ver filmeket terítette le az asztalra, mint egészen szép résumé. A főszerepeket ekkor még két feltörekvő titán, James McAvoy, a Wanted élharcosa (milyen ironikus, hogy a soron következő X-Men-filmben is visszatért a megcsavart golyó motívuma) valamint Michael Fassbender kapta – utóbbi férfiút leginkább a Becstelen brigantyk zseniális bárjelenetéből ismerhette meg a jónép. A felsorolt szerepeik óta eltelt tíz évben persze ez a két úriember meghatározó szereplője lett a hollywoodi színészgárda friss generációjának. Épp úgy, ahogy a női főszerepben Mystique-et alakító, azóta már Oscar-díjas Jennifer Lawrence is.

Szóval kifejezetten korrekt felállással kezdtek neki a Foxnál a franchise újraélesztésének – és bizony az eredmény egy több mint korrekt X-Men mozi lett. Hasonlóan a legelső, 2000-es filmhez, szintén a karakterdrámájában villant hatalmasat Az elsők a zsáneren belül.

És akkor neki is kezdhetek ismét áradozni: McAvoy és Fassbender egyszerűen zseniálisak és abszolút méltók rá, hogy egy lapon emlegessük őket a Stewart-McKellen párossal. Habár ők ketten viszik a hátukon ezeket az új X-Men-filmeket, de ebben a felvonásban egyértelműen Eriknek kell adnom az MVP díjat. Kegyetlen erős jeleneteket kap az egyik legjobb antagonista a filmvásznon. Ismét láthatjuk a gyerekkori élményeit a koncentrációs táborban (amire az első filmhez képest rápakoltak még egy lapáttal), de az argentin bárban zajló leszámolása, a tengeralattjáró megállítása a víz alatt fuldokolva vagy az orosz erőd lerohanása mind mutatják, hogy mennyi harag és fájdalom rejlik ebben a karakterben. Ráadásul Fassbender az érzelemdús pillanatokban is brillírozik, az antenna elforgatása a mai napig gyönyörű, vagy a végső leszámolás Shaw-val is iszonyatosan nagyot üt.

Charles önmagában továbbra sem kap ilyen szintű kibontást, ő más karakterekkel működik jól igazán a vásznon. A tréning montázs különösen tetszett, ahogy segít az összes „diákjának”: remek előreutalás későbbi mindennapjaira X Professzorként a mentor szerepben. Erikkel a barátsága és a konfliktusa végig remekül építkezik, de Ravennel is nagyszerű jeleneteket írtak neki. Apropó Raven: Jennifer Lawrence ebben a filmben még odatette magát, abszolút érthető a pálfordulása a film végén és remek élő megtestesítője Charles és Erik különböző nézeteinek.

Gonoszok oldalán Shaw karakterét inkább Kevin Bacon alakítása teszi szórakoztatóvá, habár érdekes volt figyelemmel kísérni a mutánsok oldaláról egy megalomán gonoszt, aki végre nem Magneto. A társai közül Azazel kap egy epikus jelenetet még, ismét bebizonyítva, hogy egy teleportáló mennyire könnyedén szét is tud kapni egy egész bázist halomnyi katonával. Emma Frost számomra eléggé egysíkú és lapos lett, sajnos sem January Jones alakítása, sem a – mentségére szóljon – számára megírt karakter se túlzottan érdekfeszítő. Szökőár pedig még ennyit sem kapott. Nem a gonoszokra fogunk emlékezni ebből a filmből, na – maximum a képességeikre, mert azok menők.

És ez picit elmondható sajnos a „jó” mutánsokra nézve is. Vészmadár, Darwin vagy Angyalnak ez a verziója nem kap túl sok képernyőidőt, és nem igazán ismerjük meg őket. Alex Summers (Plazma) talán egy kicsit jobban kifejtésre kerül, de ő is inkább csak utólag, a folytatásoknak köszönhetően. A korábbi Singer ügyesebb volt az ilyen másodhegedűs karakterek kibontásában, mint Vaughn ebben a filmjében. Aki cserébe viszont egészen jó irányba halad (legalábbis ebben a filmben) az Nicholas Hoult Bestiája – szerethető, jópofa, ráadásul Mystique-kel is van egy nem csak kizárólag románcon alapuló kapcsolatuk, ami inkább csúf, mint szép befejezést kap. De a karakter szempontjából hatásos és működik.

A film eleje és vége pazar, a közepén éreztem most újranézve, hogy sajnos eléggé leül. Ennek leginkább az az oka, hogy a két konfliktusban álló fél szinte teljesen szétválik egymástól és a végső csatáig nem is találkoznak. Persze történik két összecsapás is, az egyik az orosz létesítményben, a másik pedig közben odahaza a bázison. Csak amíg az előbbi esetén Emma Frost karaktere nem ad elég konfliktust (hiába is színészkedi le a jóistent is az égből Fassbender vele szemben), az utóbbi esetben pedig az újonc fiatalok nem tudnak megállni a lábukon a Shaw-Azazel páros egyértelmű erőfölényével szemben. Látványos és kreatív akciójelenet mindkét akció, de az emocionális töltetük hiányzik. Tényleg érződik a filmen, hogy a közepén picit vonszolja saját magát. Cserébe kárpótol közben minket Charles és Erik összes vitája és közös jelenete.

Összességében a vége felé lehet kissé negatív lett a hangvételem, de ezek tényleg eltörpülnek a Charles-Erik-Mystique trió karakterdrámája mellett. Az akciójelenetek szórakoztatók és kreatívak, az X-Menben mindig is szerettem, hogy amíg a Marvel Moziverzumban rengeteg „szétverem oszt’ jóvan” típusú karaktert találunk, itt mindenki valami egyedi képességgel veszi ki a részét a csatákból.

Az X-Men: Az elsők kapcsán az egyik legjobb X-Men-filmmel van dolgunk, és habár a franchise-t utána elhagyta Vaughn, de sikerült egy reményben és lehetőségekben gazdag jövőképet festenie a mutánsok filmes világának.

80%

X-Men: Az eljövendő múlt napjai (2014)

Rendkívül furán érzem magam jelen sorok írásakor, ugyanis pont pár nappal ezelőtt láttak napvilágot Matthew Vaugn szavai az egykori X-Menes élményei kapcsán. Eredetileg nem ez a film követte volna Az elsőket, ó nem: ez lett volna az új trilógia záró alkotása. És ahogy újranéztem a kritikához Az eljövendő múlt napjait, tényleg érződik a viszonylag nagy – tíz éves – ugrás a cselekményben, hogy lett volna még itt elmesélhető sztori.

Gyanúsan a JFK merénylet vagy Charles megtörése a képessége miatt biztosan helyet kapott volna benne, épp úgy, mint az Apokalipszisben feltűnő Árnyék születésében közrejátszó Azazel-Mystique kapcsolat, esetleg egy ekkor még gyerkőc Higanyszál kameó. Tipikus Birodalom visszavág vagy Végtelen háború formula, ahol a hősök elbuknak és utána nagy küzdelem árán, múlt és jelen egyesítésével győzedelmeskednek. Na ezt a középső, „Mi lett volna, ha?” filmet egyszer még kidolgozom, ha temérdek időm lesz.

Viszont alaposan elkalandoztam a nem létező múltban (ahogy azt Farkas is tette stílusosan), holott így sem panaszkodhatunk. Az eljövendő múlt napjai gyakorlatilag az egész képregényes zsáner egyik kiemelkedő darabja és mintapéldája, hogyan kell rebootolni egy ekkora franchise-t. A régi motoros és az ifjonci színészgárda együttes szerepeltetése elképesztően nagy húzás volt, és még az időutazást is ügyesen oldották meg. Igazából nem is nagyon lehet többet kívánni egy ilyen kaliberű filmtől, minthogy az idős Charles tanácsot ad múltbéli, megtört énjének. Vagy az idős Magneto küzd az X-Menek oldalán, miközben fiatal énjén látjuk, milyen hosszú utat is járt be ez a karakter.

Mindezeken felül ráadásul elképesztően látványos a film. Piszok jól néznek ki az akciójelenetek, a karakterek erőinek kombinációi akár a film elején, akár a végén az Őrrobotok elleni csatában. Ezek mellé ráadásul be, illetve hát, ledobtak egy stadiont a Fehér Ház mellé, továbbá kaptunk egy olyan kreatív Higanyszál jelenetet, amit azóta is mutogatnak, teljesen jogosan. Habár sok karakter itt sem kap komoly szerepet (gyakorlatilag a teljes jövőbeli csapat), de az akciójelenetek remekül koreografáltak, amik kárpótolnak minket.

A karakterek közti mély konfliktus viszont továbbra sem tűnik el, és ahogy alakításban az előző filmben Fassbendert emeltem a mennyekbe, itt most McAvoy viszi el a pálmát a „drogfüggő” Charles szerepében, aki feladta a küzdelmet saját maga és képessége ellen. A repülős jelenete Erikkel a film egyik tetőpontja. Lawrence-en itt már éreztem, hogy kevésbé teszi magát oda és furcsa volt ismét őt, illetve Mystique-et megtenni egy ilyen központi szerepbe. De még itt is azt mondom, hogy rendben van, annak ellenére is, hogy érezni a hölgy alakításában a visszaeső érdeklődést a karakter iránt. A másik gondom az egykori „párjával” (akár a filmvásznon, akár a való életben) adódott: Bestia gyakorlatilag egy Hulk-kópia lett, ami sem itt, sem a folytatásban nem állt már jól a karakternek.

Farkast cserébe remekül kezeli a film, nem tolják túl és óriási bravúr például a végső konfliktusból teljesen eltávolítani és csakis az újonc trióra bízni a mutánsok sorsának alakulását. Jár a piros pont ezért a döntésért! Mint ahogy azért is, hogy a premisszában felvázolt Mystique merényletet lerendezték a film felénél és a sztori nem itt ért véget, hanem utána is még tovább fajult a konfliktus.

A gonoszt illetően megint csak alulmarad a film, Bolivar Trask karakterével nem nagyon foglalkozunk (gyakorlatilag egy Stryker-előd), ugyanis az antagonista erő itt tényleg inkább az a sötét jövő, amibe a történet elején betekintést kaphatunk. A kopár, kilátástalan disztópiát nem is mutathatták volna be ügyesebben Singerék, minthogy rögtön a kezdő képsorokban szépen egyesével ölik le az általunk jól ismert vagy újonc mutánsokat. De a megbélyegzett- és béklyózott, felsorakoztatott mutánsok látványa is egy az egyben visszatükrözi a korábbi filmekben láttatott auschwitzi jeleneteket, a párhuzam pedig természetesen nem véletlen és eléggé mély gyomrosként talál be a szimbólum, amely a valós társadalmi problémákra reflektál.

Végül kapunk egy gyönyörű lezárást, visszatérnek a korábban elhunyt karakterek Jean és Scott személyében is, tényleg szépen körbeér a sztori, mostantól pedig lehet a fiatalokra koncentrálni. Az eljövendő múlt napjai végén vigyorgó kisgyerekként jöttem ki anno a moziból, és így öt évvel később is remekül szórakoztam ezen a bravúros generációs nosztalgiázáson. Ráadásul most is elhitette velem, hogy mennyire jó lesz az Apokalipszis, úgy vártam anno a stáblistás jelenet után!

90%

X-Men: Apokalipszis (2016)

Amennyiben olvastátok a múltkori 3 az 1-ben kritikámat az eredeti trilógiáról, gyanúsan észrevettetek az ismétlődő mintázatot. Egy korrekt első film, ami a karakterek drámájára összpontosít az akciók helyett. Egy pazar, látványos, nagyszabású második történet egy mutánsellenes ember ellen. És sajnos a harmadik résznél ismét jön a lejtmenet…

Az Apokalipszist három évvel ezelőtt eléggé nagy csalódásként éltem meg, azóta nem is néztem újra a filmet egészen most, a kritika megírásáig. Ahogy a már említett Vaughn interjúban is elhangzott a rendező úrtól: Az eljövendő múlt napjai után vajon hova, milyen irányba tudna tovább menni ez a franchise? Mi lehet ennél is nagyobb, de úgy, hogy az közben organikus is legyen és ne veszítse el az esszenciáját? Sajnos a félelme beigazolódott, ugyanis az Apokalipszis az új trilógia és az összesen hat csapatmozi egyik-ha-nem leggyengébb alkotása lett.

Ebben pedig szerintem az egyik leginkább közrejátszó faktor az a narratíva bődületesen lassú első órája. Gyakorlatilag a központi konfliktus kirobbanása mérnöki precizitással a film felénél, 1 óra 10 percnél történik. Addig igazából csak építkezést és seregszemlét látunk. Persze, Charles elkezdi vizsgálni a furcsaságokat és visszatér húsz évvel később Moira-hoz (aki nélkül egyébként a film ugyanannyit érne), de a felek ténylegesen csak Cerebro felrobbantásánál találkoznak először és érzik meg saját bőrükön is a konfliktust.

Emiatt a drámát eddig a pontig csak egy-egy karakter esetén tudjuk átérezni (Magneto vagy pedig a fiatal Küklopsz), és ott sem a film gerincét alkotó, hanem egyéni, lokális problémákon át. Ráadásul az ember azt hinné, hogyha ennyire nehezen cipeli el magát a narratíva eddig a pontig, akkor talán mélyebb karakterbemutatásokat kapunk. Há, de nem! Töredéket kapunk minden karakterből, ez a film tudja talán a legkevésbé egyensúlyozni az óriási szereplőgárdáját az összes közül.

Ezt pedig leginkább az ifjoncok sínylik meg. Kikerült azóta a filmből végül kivágott plázás jelenet, ami Jean, Scott, Kurt és Jubilee karakterét ismertette volna meg velünk jobban – utóbbival egyébként ebben a formában szintén semmit sem kezdett a film. Jean esetén sajnos nemcsak a színésznő kiválasztása ment teljesen félre (Sophie Turner), hanem a karakter sem kap normális szerepet a filmben: az elején persze látjuk a rémálmait, de ezzel a lehető legutolsó pontig semmit sem kezd a sztori. Tye Sheridan jópofa egyébként Scottként, de az ő drámáját Alex elvesztésével sem tudjuk átérezni: egyrészt látjuk őket nagyjából egy féljelenet erejéig, másrészt pedig Plazma halála az elképesztően túlnyújtott és inkább már röhejes Higanyszál jelenet után piszok rossz helyen van a filmben. Kodi Smit-McPhee is remek az ifjonc Árnyék szerepében, de nála, Peternél, Scottnál és még számtalan másik szereplőnél is ugyanazt éreztem:

Kihagyott ziccert. Méghozzá egy nagyon komoly családi téma elmélyítésében. Ami egyébként ott van mélyen elrejtve Singer legutolsó X-Men mozijában, de a készítők csak a felszínt kapargatják és beáldozzák az egész sablonos világvége koncepció oltárán. Higanyszál-Magneto, Scott-Alex, Árnyék-Mystique, Erik és az elveszített családja, valamint ugyanezen a vonalon maradva Jean és Ciklon, akiknek teljesen más ívben haladt tovább az élete árvaként… Annyi és annyi lehetőség, amit vagy teljesen kihagynak, vagy pedig csak felszínesen mutatják be. Higanyszál végre kaphatott volna rendes karaktert, nemcsak a kötelező látványos kameót, de ott is inkább visszapedáloztak – holott mennyivel erősebb lett volna, ha ő és Mystique, nem pedig Az elsőkből bevillanó emlékképek hozzák vissza Magnetót a földre (szó szerint). Evan Peters ráadásul alkalmas lenne erre, láthatólag ő élvezte ezt a filmet a leginkább az összes színész közül.

Anno is kilógó lólábnak éreztem a sóstói bázison zajló eseményeket, Strykerék megjelenése az iskolánál iszonyat mód a filmbe erőltetett és nem természetes, ahogy Farkas felbukkanása is. A fiatalok végre kaphattak volna teret és időt együtt dolgozni és fejlődni, ami megint csak kb. 10%-osan sikerült, hisz’ a maradék 90%-ot elvitte Hugh Jackman a hátán. A végső leszámolás pedig a hiányzó, elmélyült karakterpillanatok hiányában inkább érződik egy CGI fesztiválnak, mintsem izgalmas, érdekes csatának – az egyetlen igazán értékelhető része Charles és Apokalipszis küzdelme a férfi elméjében. (Angyal meghal egy repülőben, de most komolyan?!)

Az ellenfelek oldalán Apokalipszis is óriási csalódás, és habár a szónoklata a film felénél tényleg eléggé hidegrázós, megspékelve a kilőtt atomrakéták képsorával, a karakter csak egy tucatgonosz marad. Épp úgy, ahogy a lovasai, akiknek sokkal, de sokkalta több normális képernyőidő járt volna. Szerencsétlen Ciklonnal már a sokadik filmben és a második színésznővel sem tudtak igazán mit kezdeni, de még mindig többet kapott, mint a teljesen hoppon maradt Olivia Munn Pszichéje vagy az új (Ark)Angyal.

Azt sajnálom a legjobban, hogy ott volt ebben a filmben a potenciál, de egy 2016-ra már elcsépelt, sokszor látott sztorit és karaktereket kaptunk, az írók és a rendező részéről komolyabb erőfeszítés vagy ráfordított kreativitás hiányában. A legfájóbb pedig tényleg az, hogy Singer már általam is oly sokszor egekig magasztalt mély karakterpillanatai és drámái a film java részében eltűntek.

Persze akad itt megint erős momentum Erik családjának halálakor, de a harmadik filmben is még mindig Erik vívódását nézni, vagy hogy ugyanazokat a köröket futják Charles-szal… ez a konfliktus eddigre már kifújt. Bár közel sem annyira, mint Jennifer Lawrence-ből a lelkesedés akár a szerepe, akár a karakter igényes megjelenítéséhez szükséges smink iránt – ahogy haladunk előre a filmekben, egyre botrányosabban néz ki a Mystique „kosztüm” (köszönhetően a színésznőnek).

Azok pedig már tényleg csak a zavaró apróságok, hogy az előző film zárójelenetével semmit sem kezdenek (mármint a Strykerként pózoló Mystique-kel), épp úgy, ahogy a stáblista utáni Essex Corp jelenet sem kap gyanúsan sosem folytatást. Nembaj, a zárásban feltűnő kosztümök legalább jól néznek ki. Kár, hogy a Sötét Főnix előzetesek alapján azokat is a gardróbban hagyták a folytatásra.

55%

Végül pedig a teljes szériára a sorrendem:

Gyenge középszer:

6. X-Men: Apokalipszis (2016)
5. X-Men: Az ellenállás vége (2006)

Kifejezetten jó mai szemmel is:

4. X-Men: A kívülállók (2000)

Piszok jó:

3. X-Men: Az elsők (2011)
2. X-Men: Az eljövendő múlt napjai (2014)
1. X-Men 2. (2003)

Goretity Dániel