Tökéletes karácsonyi ajándék minden Marvel-rajongó számára.
Miközben nézed, azt kívánod, bár sose érne véget a film, a stáblista utolsó betűjének legördülése után pedig energiával telve állsz fel a székből, és legszívesebben Pókember-maszkban csapatnád a legközelebbi buliban. Igen, tényleg ennyire jó!
A Pókember – Irány a Pókverzum bizonyos szempontból a tökéletes képregényfilm. Aki látogatott már kommentszekciót, az pontosan tudja, hogyan működnek a rajongók. Ha Peter Parker gimnazista, az a baj, ha felnőtt, az a baj. Ha Pókember fehér, az a baj, ha színes bőrű, az a baj. Ha organikus a hálóvetője, az a baj, ha technológiai eredetű, az a baj. Gyakorlatilag napestig tudnám sorolni ezeket az örökös konfliktusforrásokat, hiszen a közel hatvanévnyi képregénytörténelemből mindenkinek megvan a kedvenc Pókembere, korszaka, miegymása. Egyetlen filmmel valamennyi nézőnek megfelelni egész egyszerűen képtelenség. Így tehát a Sonynál gondoltak egy merészet, és a multiverzum-koncepciót kihasználva bedobtak annyi Pókembert a mixbe, amennyit csak lehet, hogy aztán mi nézőként kiválaszthassuk közülük a személyes kedvencünket.
A történet középpontjában a brooklyni tinédzser, Miles Morales áll, aki rendőr édesapjával és mentős édesanyjával éli nem annyira gondtalan életét. Egyrészt egy elit iskolába jár, ahol nem érzi otthon magát, másrészt nagyon közel áll a nagybátyjához, Aaron Davishez, akinek nem kifejezetten törvényes világától az édesapja igyekszik távol tartani a fiút. Mindennek a tetejébe Miles egész élete megváltozik, amikor megcsípi őt egy bizonyos pók... Aztán a Vezérnek hála törés keletkezik a multiverzumban, minek eredményeként több párhuzamos dimenzióból érkező Pókember is megjelenik a srác világában, köztük a kissé eltunyult és megpocakosodott Peter Parker. A különös csapatra vár a feladat, hogy megakadályozzák a közelgő káoszt.
Számomra nem kérdés, hogy Miles Morales a film igazi sztárja. Már-már könnyeket csalhat a Pókember-rajongók szemébe, hogy mennyire tökéletesen sikerült átültetni ezt a karaktert a nagyvászonra. Megvan benne a szív, a humor, a vagányság, a sebezhetőség, mind a megfelelő arányban. A film továbbá remekül jeleníti meg a srácban dúló konfliktust: miközben nagyon is igyekszik a szerető apja által kijelölt helyes úton haladni, csábítja őt a nagybátyja szabadabb és felelőtlenebb életmódja. Pókemberként aztán Miles igazi energiabombaként uralja a vásznat, de szerencsére a személyisége egy pillanatra sem szorul háttérbe. Amikor a karakter először ölti magára a pókruhát, és hálóhintázik végig a városon, az valószínűleg kitörölhetetlen mozis pillanat lesz minden rajongó számára.
Peter Parker itteni verziója szintén fenomenális, egyben merőben újszerű és izgalmas megközelítése a figurának. A kissé megereszkedett teste kifogyhatatlan humorforrás, de szerencsére a film nem bánik tiszteletlenül a karakterrel. Ugyanazt a magánéleti problémákba örökösen belegabalyodó, gunyoros, de hatalmas szívű Peter Parkert látjuk itt is, akit a képregényekben, de ezúttal az életének egy olyan szakaszában, amelyet a filmek sosem mutatnak be. Peter és Miles elbaltázott és szívmelengető mentor-tanítvány kapcsolatának kibontakozását és az együttes karakterfejlődésüket valódi öröm nézni. Az egyéb alternatív hálószövők közül Gwen Stacynek jut a legtöbb játékidő, míg a többi over-the-top figura épp csak annyi teret kap, hogy jelenlétükkel feldobják a humort és az összecsapásokat, de még ne váljanak túlontúl idegesítővé.
Mivel mi magyar szinkronnal láthattuk a filmet, az eredeti színészek (Shameik Moore, Jake Johnson, Hailee Steinfeld, Mahershala Ali, Nicolas Cage) munkájáról sajnos nem tudok nyilatkozni, de azt megjegyezném, hogy Jéger Zsombor, Nagy Ervin, Mentes Júlia, Kálid Artúr, Schnell Ádám és a többiek mind fantasztikus munkát végeztek a magyar változatban.
A film további komoly ütőkártyái a stílus, az akció és a humor. Az első néhány percben kissé idegennek éreztem a vonalas dizájnt és a szereplők darabosnak ható mozgáskultúráját, de nagyjából öt perc után teljesen magába szippantott ez a világ. Ha azt mondanám, hogy a Pókember – Irány a Pókverzum olyan, mint egy életre keltett képregény, azzal nem írnám le teljesen az élményt. Inkább úgy fogalmazok, hogy a film grandiózusságában és részletgazdagságában az élőszereplős blockbustereket idézi, de az esztétikumát a képregények lapjairól kölcsönzi, közben pedig maximálisan kihasználja az animációs formátumban rejlő kreatív lehetőségeket. A karakterek gesztusaiba és mimikájába rengeteg személyiséget csempésztek az alkotók, a látvány monumentális, a színek vibrálóak, az akciójelenetek lehengerlők és végtelenül ötletesek.
Mindez valószínűleg nem csupán a rendezői székben ülő három úriember (Bob Persichetti, Peter Ramsey, Rodney Rothman) érdeme, de nagyban köszönhető A Lego-kaland rendezőpárosának, Phil Lordnak és Christopher Millernek is, akik íróként és producerként bábáskodtak a projekt fölött. A Sony szerencsére ahelyett, hogy pórázon fogta volna a duó kirobbanó kreativitását (à la Lucasfilm), maximális támogatást biztosított a számukra.
Ami talán a legjobb az egészben, hogy animációs film lévén a figuráknak és a környezetüknek nem kell mindig realisztikusnak lenniük. Miért ne lehetne a Vezér egy háromméteres szekrény, a Zöld Manó meg egy orbitális sárkányszerű lény (ahogy gyakran a képregényekben is)? Miért ne jelenhetnének meg a szereplők gondolatai a fejük feletti szövegdobozokban? Miért ne tálalhatnák a hősök az eredettörténetüket egy mozgó képregény segítségével? Az animáció mindezt megengedi. Az akciójelenetek szintén rendkívül egyediek a formátumból kifolyólag. Végig a dinamikus videojáték-fíling és a művészi komponáltság együttesével jellemezhető a kidolgozottságuk, és mindre igaz, hogy egy percre sem tudjuk levenni róluk a szemünket.
A látottakhoz meglepően kiforrott és érett humor társul (vizuális és verbális egyaránt). Csak hogy egy példát említsek, sokszor láttuk már, ahogyan Pókember a képességeit először felfedezve bénázik a filmvásznon, de azok a szerencsétlen szituációk, amelyekbe Miles kerül, nemcsak viccesek, de egyenesen fergetegesek. A Peter Parkerrel való első találkozása a temetőben, vagy az a jelenet, amelyben megpróbál bevágódni Gwen Stacynél, igazi rekeszizmokat nem kímélő pillanatok, melyek az abszurditásukból kifolyólag nem férnének el egy élőszereplős alkotásban.
Ezen a ponton jegyezném meg, hogy aki esetleg attól tart, hogy a Pókember – Irány a Pókverzum túlontúl gyerekes mű, ne féljen, mert a film egyáltalán nem mozdul el ilyen irányba. Ez nemcsak a humorra, de az egyéni karakterdrámákra is igaz, melyek ugyanolyan aprólékosan vannak kidolgozva, mint egy hagyományos blockbusterben. Öröm volt látni, hogy a Sony a sötétebb fordulatoktól és a kifejezetten tragikus haláljelenetektől sem riadt vissza. Ez viszont nem jelenti azt, hogy gyerekeket nem lehet bevinni a moziba. Számukra is bőven van mit élvezni a filmen, és az alkotók egyszer sem lépik át azt a bizonyos határt. Ugyanakkor az igazán szívbemarkoló pillanatok és a legjobb poénok (köztük megannyi zseniális és intelligens képregényes kikacsintás) valószínűleg csak az idősebbeket érik majd el.
A Pókember – Irány a Pókverzum összességében kivételes alkotás, és valóban az egyik (ha nem A) legjobb Pókember-film. Úgy gondolom, nézőként nem is tudtuk, mennyire ki voltunk éhezve egy ilyen, kreativitástól és energiától duzzadó, szívvel-lélekkel teli kísérletező képregényfilmre, amíg azt meg nem mutatták nekünk. Sosem volt ilyen jó Pókember-rajongónak lenni!
90%
Szatyina Dávid