Szuperhősös történetbe burkolt terápia.

Figyelem! Az alábbi írás SPOILEREKET tartalmaz a WandaVision cselekményére vonatkozóan! Csakis saját felelősségre olvasd tovább!

A sorozat már a bejelentése óta felkeltette mind az elkötelezett rajongók, mind a Marvel Moziverzum iránt mérsékelten érdeklődők figyelmét, hiszen valami egészen egyedi élményt ígért a korábbi filmekhez képest. Az első előzetesek is egy már-már „twin peaks-i” kiruccanást vetítettek előre Westview városába, ahol a könnyed és vidám szitcomok világa, valamint Wanda Maximoff (Elizabeth Olsen) és Vízió (Paul Bettany) körül valami nagyon nincs rendben. A rejtély, a misztikum már önmagában csábító a néző számára, ha pedig egy ekkora népszerűségnek örvendő franchise-ban játszódik, akkor szinte garantált a siker… igaz?

Szitcomok, kardok és egy világjárvány – avagy egy döcögős narratíva

Nos, habár az alapötlet és koncepció mindenképpen dicsérő szavakat érdemel, a konkrét megvalósítás sajnos úgy érzem, hogy kissé felemásra sikeredett. Gyakorlatilag a narratíva két fő aspektusból épült fel: az egyik a szitcomok, valamint az általuk képviselt rejtélyközpontú, bizarr misztikum világa, a másik pedig az odakinti S.W.O.R.D., ami a filmek konvencionálisabb világára emlékeztetett.

Előbbivel kapcsolatban azt éreztem, hogy már-már túlságosan lassan indult be és építkezett: az első két epizód helyett szerintem érdemes lett volna rögtön mind a három részt (a kritikusokhoz hasonlóan) a közönség elé dobni, ugyanis a harmadik végén érkezik meg az a húzóerő, ami igazán berántja a nézőt. Félreértés ne essék, kapunk pár különösen bizarr és para pillanatot a legelső résztől kezdve, de mintha féltek volna rögtön „all-in”-t rakni a készítők. Az évad közepe ilyen téren a legerősebb, az ötödik és a hatodik epizód tele van ilyesmivel és talán a legerősebb momentumok ezekhez a részekhez köthetők a mind fuckot illetően.

Sajnos a hetedik epizód Agnes=Agatha Harkness (Kathryn Hahn) felfedése kissé sótlanra sikerült – igen, még a pimaszul fülbemászó betétdal ellenére is. Eddigre egyrészt már elfáradt a szitcom jelleg is, másrészt több érdemi nyom kellett volna a leleplezéshez, ezáltal kissé „nyúl a kalapból” érzést keltett bennem. Igazából annyi fellibbentett aprósággal (Dottie, „A gyerekekért!” mantra, a méhész, Jimmy Woo eltűnt tanúvédelmis embere, Pietro és még sorolhatnám), illetve „red herringgel” operált a sorozat, hogy a gyanús Agnes elveszett ezeknek a tengerében.

A szitcomokat illetően a megvalósítás és a tisztelgés egyébként pazar, a két fekete-fehér epizód élőközönséges megoldása, a későbbi intrók és betétdalok, a játék a stáblistával például Wanda és Vízió veszekedése közben pedig tökéletesen szőtte egybe a formátumot a narratívával (hasonlóan, mint a „Pietro Maximoff as Himself” felirat az egyik intróban). Szó mi szó, hemzsegett a sorozat a hasonló kreatív ötletektől szerencsére.

Nem úgy, mint a S.W.O.R.D. szál, amelyről őszintén szólva Monica Rambeau (Teyonah Parris) eredettörténetén kívül most, egy hétnyi emésztés után sem látom, hogy érdemben olyan sokat hozzáadott volna a történethez. Két oka lehet, amiért a sorozatba ez bekerülhetett: az egyik, hogy szerették volna tovább építeni az univerzumot, melynek a S.W.O.R.D. fontos részét képezheti majd egyfajta S.H.I.E.L.D. pótlékként. A másik pedig, hogy nem akarták padlóig nyomni a gázpedált a bizarr rejtélyközpontúsággal, kellett egy mankó külső nézőpont formájában a közönség számára.

Kissé nehéz írni a sorozatról, ugyanis tényleg több szálon, nagyon furcsa epizodikus struktúrában (3 szitcom - 1 külvilág - 3 vegyes szitcom/külvilág - 2 klasszikus Marvel) építkezett. Ráadásul az is kiderült, hogy a vírushelyzet sajnos beleszólt a készítők tervébe és eredetileg 10 epizódos évaddal készültek volna, ami az utolsó felvonásoknál meg is látszik az ott tapasztalt rohanáson és kapkodáson. Vagy az évad utolsó három részét kellett volna hosszabb, tartalmasabbra fogni (főleg, ha a hetedikre gondolunk, melyben Wanda és Vízió is gyakorlatilag kispadra lett ültetve), vagy kellett volna tényleg még egy epizód az érdemi lezáráshoz.

Westview lakói

Az átlagnál sokkalta többet regéltem a sorozat építkezéséről és jellegéről, térjünk át a karakterekre, ahol – egy-két apróságtól eltekintve a lezárás kapcsán – remekelt a WandaVision. Az első pár epizód során inkább Paul Bettany alakítását láttam kiemelkedőnek, akinek roppantul jól állt ez a kisvárosi dilinyós apuka szerep. Remek komikus pillanatokat kapott az íróktól, az évad végén pedig visszatért az a filozofáló énje, akit jól ismertünk a filmekből. A Fehér Vízió kapcsán még ambivalensek az érzéseim, Tézeusz hajója ide vagy oda, jelenleg nem tartom jó ötletnek, hogy Loki után kvázi még egy halott karaktert visszahozunk a Végtelen háború elesettei közül. Tudom-tudom, nem ugyanaz… de kicsit így is zavaró.

Persze a sorozat sztárja ténylegesen Elizabeth Olsen Wandaként, akinek egy-egy idegesebb pillantásától megfagy mindenkiben a vér, mégis teljes mértékben tudunk empatizálni a karakterrel, belegondolva az összes tragédiába, amit átélt az évek során. A WandaVision igazi hőse és gonosza is ő egyben, aki próbálja feldolgozni mindazt a fájdalmat és gyászt, amit a filmekben elképzelhetetlen lett volna ilyen minőségben kifejteni. Az utolsó rész során némileg árnyalhatták volna a beszélgetését Monicával, aki szinte már-már feloldozta és elnézte Wanda szörnyű tetteit – de Westview lakosai és Wanda is pontosan tudja, hogy ebből nehezen fogja magát kimagyarázni a következő években. A karakter egy kerek egész, lezárt történettel zárta le ezt az útszakaszt, a Skarlát Boszorkány perszóna elfogadása és teljes pompájában való feltűnése pedig egyértelműen a show egyik legfontosabb- és emlékezetesebb pillanata.

Említettem, hogy a valódi antagonista és Wanda ellenfele valójában a gyásza, de kaptunk mi egy Agatha Harknesst is Agnesként pózolva az évad javarészében. Kathryn Hahn az egyik legszórakoztatóbb alakítást nyújtja az összes színész közül, és tényleg egy jópofa karakter, viszont hiába a stílus vagy a remek betétdal, mint gonosz sajnos megbukik. Annyira adta volna magát az egész szituáció, párszor mintha ezt is akarták volna felvezetni, hogy ő maga is a gyásszal küzd és erre próbál hasonló megoldást találni, mint Wanda – végül azonban csak egy hataloméhes klisé kerekedett ki a motivációit illetően. Noha felvázoltak egyfajta mentorszerepet a későbbiek során Wanda számára (apropó, piros pont a rúnás húzásért), de ez még a jövő zenéje.

A S.W.O.R.D. karaktereit illetően tényleg Monica érdemel igazán szót: Hayward (Josh Stamberg) a lehető legnagyobb bürokratikus sablongonosz, akit el tudunk képzelni (a végén, amikor a gyerekekre lőtt, az ráadásul már bődületes nagy túlzás), Jimmy Woo (Randall Park) és Darcy Lewis (Kat Dennings) pedig kedvesek, aranyosak, de ennyi. Monicanak viszont, ahogyan említettem korábban is, remek eredettörténetet írtak, a kórházas nyitójelenete ráadásul remek addíció volt. Tetszett, hogy annak ellenére is visszament a búrába, hogy óva intették a potenciális következményektől, valamint a képességének vizuális ábrázolása is pazarul lett megoldva. Belőle jöhet még több!

Végül, de nem utolsósorban úgy érzem, szót érdemel Evan Peters feltűnése és Pietro, vagyis Ralph. Egyrészről: a halloweeni epizódban az a Higanyszál alakítás, amit nyújt, talán a legpontosabb élőszereplős Pietro Maximoff ábrázolás, amit láthattunk valaha. Peters karizmája elképesztő, szóval egyedül emiatt hagyhat keserű szájízt, hogy többet nem láthatjuk a szerepben. Másrészről, én imádom, hogy meghúzták ezt a meta poént a közönséggel, akik ugye várták a multiverzumot vagy az X-Men filmekkel való összemosást, egy ilyen alapjáraton is eléggé meta szériában. A közönséggel el kellett hitetni, hogy Wanda sem biztos benne, miszerint ő tényleg a testvére, erre pedig Peters volt az egyetlen alkalmas jelölt, tekintve, hogy a karakter egy másik verzióját ő keltette életre. Én még őszintén vártam volna, hogy kiderül róla valami plusz (például, hogy titokban ő mozgatja a szálakat gonoszként), de így is elégedett vagyok az útjával.

(Apróság, de egyes belsős források időközben felfedték, hogy a Peters alakította Ralph Bohner volt valójában az a megszökött tanúvédelmi programos fickó, akit Woo keresett. Sajnos ezt sem sikerült azonban megválaszolni vagy lezárni, vélhetően a COVID okozta problémák miatt.)

Megszakítjuk adásunkat

Őszinte leszek, a sorozat jellegéből adódóan ez az egyik legnehezebb kritika, amit valaha meg kellett írnom. Egyrészt egy ismert franchise megszokott elemeit keverte egy egészen különleges, egyedi recepttel, de azt is kissé bonyolultan, számtalan feldobott (és le nem csapott) labdával, jogos és néhol inkább jogtalan félrevezetéssel, komoly érzelmi karakterpillanattal és olykor kilógó CGI-jal operáló finálé harccal.

Két dologban vagyok biztos: az egyik, hogy a WandaVision az egyik legegyedibb, legkülönlegesebb élőszereplős tartalom, amivel valaha előrukkolt a Marvel Studios. A másik, hogy habár a koncepció és alapötlet tényleg pazar, a megvalósítást és kivitelezést tekintve akadtak problémák – legyen szó az elsietett lezárásról, a misztikum adagolásáról és megválaszolásáról, vagy egy komplexebb motiváció hajtotta gonoszról. A gyász feldolgozásának témáját is körüljárta már jó pár másik történet sokkalta alaposabban (példának itt van rögtön tavalyról A Bly-udvarház szelleme).

Viszont hiába tudok felróni jó pár hibát a sorozatnak, az elmúlt egy-két hétben megjelent interjúk alapján sajnos rányomta a bélyegét a COVID helyzet, valamint a Disney+ gyorsított terjeszkedése is. Ezt, valamint a kimagasló alakításokat, a számtalan kreatív apró ötletet, az eredeti koncepciót vagy az érzelemdús karakterpillanatokat is figyelembe veszem a végső értékelésben.

Jöhet A Sólyom és a Tél Katonája, az szerintem sokkalta inkább egy konzisztens, könnyebben megfogható és befogadható élményt fog nyújtani.

70%

Goretity Dániel