Az elátkozott Pókember-musical kacifántos története.
Manapság úgy tűnhet, nincs olyan médium, amelyet Pókember és a Marvel szuperhősei ne uralnának teljesen. Stan Lee és Steve Ditko falmászója a képregénytől a videojátékon át a moziig szinte minden létező platformot meghódított, van azonban egy hely, amelyet sosem sikerült bevennie, ez pedig a színház. Ennek összességében egy oka van, amit úgy hívnak, Spider-Man: Turn Off the Dark. Cikkünkben végigvesszük, miként is vált a Broadway történetének legnagyobb sikervárományosa a legnagyobb bukások egyikévé.
Miután 2002-ben a Sony bemutatta Sam Raimi első Pókember-mozifilmjét, a világ hirtelen olyan hálószövő-lázban égett, mint még soha. Peter Parker immár nemcsak a képregényrajongók, de mindenki kedvenc szuperhőse lett, így természetesen más is meg akarta lovagolni ezt a hullámot, köztük a színházi világ képviselői is. Három hónappal a premiert követően a legendás producer, Tony Adams neki is állt a színdarab fejlesztésének protezsáltjával, David Garfinkle-lel az oldalán. A projekt a U2 frontembere és gitárosa, Bono és The Edge figyelmét is felkeltette, akik úgy vélték, a musical révén végre ők is betörhetnének a Broadwayre. Viszont csak azzal a feltétellel vállalták el a zeneszerzést, ha a darabot Julie Taymor (Frida, Across the universe – Csak szerelem kell) rendezi, aki igazi sztárdirektornak számított, köszönhetően a közönség és a kritikusok által egyaránt elismert Az oroszlánkirály színpadi adaptációjának.
2005 októberére összeállt hát az álomcsapat, már csak a szerződést kellett aláírni. Ekkor megtörtént az elképzelhetetlen: miközben The Edge kiszaladt a szobából, hogy hozzon egy tollat, Tony Adams agyvérzés következtében holtan esett össze. A produkció irányítása ezzel a tapasztalatlan David Garfinkle kezébe került, aki végzetes módon teljes kreatív és döntési szabadságot adott rendezőjének, Julie Taymornak.
Hogy a mozifilmek látványvilágát reprodukálhassa, Taymor olyan technikai fejlesztésekbe fogott, amelyek kedvéért teljesen át kellett alakítani a show otthonául szolgáló Foxwoods Theatre-t. Ezek például lehetővé tették, hogy Pókember a közönség feje felett küzdhessen meg a Zöld Manóval, felkőkarcolók tetején lengedezzen, illetve hogy körbehálóhintázza a nézőteret. A monumentális díszletek, a korábban még egy színházban sem használt darurendszer és az épület renoválása miatt az előadás büdzséje az 52 millió dollárt is meghaladta ezen a ponton, amire még egy Broadway-show esetében sem volt példa. Az átalakításoknak köszönhetően az eredetileg 2010 februárjára kitűzött premiert is el kellett tolni, miközben a költségek tovább nőttek. Ekkora már nyilvánvalóvá vált, hogy Garfinkle csődöt mondott producerként. Távozása után a produkció Michael Cohl és Jeremiah J. Harris kezébe került, de a pénz nem sokkal később megint elfogyott, ami a bemutató újabb halasztását vonta maga után.
Időközben viszont sikerült castingolni a főbb szerepeket. Reeve Carney (Londoni rémtörténetek) Peter Parkerként, Evan Rachel Wood (Westworld) Mary Jane Watsonként, Alan Cumming (X-Men 2.) pedig Zöld Manóként debütált volna, ám a folyamatos elhalasztások miatt utóbbi kettő hamarosan kiszállt a projektből. A helyüket Jennifer Damiano (Gossip Girl – A pletykafészek) és Patrick Page (Kegyetlen tánc) vette át.
Hosszas huzavona után 2010. november 28-án végre sor került az első preview-ra, ami teljes katasztrófa volt. Az előadás 24 perc késéssel indult, egy órával tovább tartott, mint kellett volna, több díszlet és berendezés meghibásodott, színészek hosszú percekig lógtak tehetetlenül a levegőben, az egyik főszereplő ráadásul komolyan megsérült egy rázuhanó eszköz miatt. A bemutató annyira rosszul sült el, hogy a nézők meg sem várták a végét, inkább csoportosan hagyták el a színházat, a másnap megjelenő kritikák pedig a Broadway történetének legpocsékabb musicaljeként emlegették a darabot. Egy hónappal később aztán jött az újabb csapás: az egyik Pókembert alakító kaszkadőr biztosítókötele elszakadt és kilenc métert zuhant, eltörve négy bordáját, valamint további súlyos könyök- és koponyasérüléseket is szenvedett. És nem ez volt az utolsó eset, amikor valaki megsebesült az előadás közben.
Nemcsak a kivitelezéssel volt azonban a probléma, hanem a sztorival is. A maximális alkotói szabadságot élvező Julie Taymor és írótársa, Glen Berger ugyanis teljesen a maguk képére formálták Pókember világát, olyan öncélú változtatásokat eszközölve, amelyekkel elidegenítették a rajongókat. A görög mitológia és a szuperhősök, mint modern köntösbe bújtatott mitológiai alakok koncepciója iránt megszállott Taymor verziójában Peter Parkert nem egy véletlen baleset teszi Pókemberré, hanem a Pallasz Athéné által elátkozott Arakhné választja ki őt a feladatra. Arakhnének semmi köze a képregényekhez, kizárólag a rendező adaléka a karakter, aki ráadásul őt tette meg a produkció főgonoszának is, miközben a Zöld Manót már az első felvonás végén halálra ítélte. Taymor ezen felül a görög kórus mintájára egy "geek kórust" is beleírt a musicalbe, akik az egész cselekményt végignarrálták. A Baljós Hatos elsietett felvonultatása és az a tény, hogy az itteni Peter Parkernek semmi köze sincs Ben bácsi halálához, további bizonyítékok rá, hogy a rendezőnek fogalma sem volt róla, miért szeretik az emberek Pókembert.
A folyamatos csapások és a lesújtó kritikák hatására a producerek úgy döntöttek, a hivatalos bemutatót tovább halasztják, és újraíratják a teljes darabot. Julie Taymor ezt nem volt hajlandó megtenni, ami a kirúgásához vezetett. A helyét Philip William McKinley vette át, továbbá ezidőtájt került a képbe a képregények világából érkező Roberto Aguirre-Sacasa is, aki segített helyrehozni a szkriptet. Többek között kiírta a sztoriból a geek kórust, Arakhnét mellékszereplővé minősítette vissza, a Zöld Manót pedig főgonosszá léptette elő. Bono és The Edge új dalokat is szereztek a produkcióhoz. Az újabb halasztások és átalakítások, a sérülések után kifizetett kártérítések, valamint a Julie Taymor által indított pereskedés eközben tovább növelte a kiadásokat.
A hivatalos premierre több mint száznyolcvan preview után végül 2011. június 14-én került sor. Habár a kritika továbbra sem volt kedves a musicallel, meglepő módon a jegyeladások az egekbe szöktek, és egy darabig úgy tűnt, hogy ez lesz a Foxwoods Theatre legsikeresebb előadása. A szomorú igazság viszont az, hogy a produkció költségei itt már legalább 75 millió dollárra rúgtak, ami a Broadway esetében elképzelhetetlenül soknak számít. Ahhoz, hogy a show profitot termelhessen, minimum hét éven keresztül teltházas előadásokkal kellett volna futnia, ám a nézők kezdeti lelkesedése hamar alábbhagyott, így a színház 2014 januárjában kénytelen volt levenni a műsorról a Spider-Man: Turn Off the Darkot.
Tíz év elteltével a Pókember-musical szinte teljesen feledésbe merült, és azóta érthető módon senki nem próbálkozott szuperhősös képregények színpadra adaptálásával. Mindazonáltal a kezdeti rossz döntések és a sorozatos balszerencse hiányában ez egy remek produkció lehetett volna, ami talán még ma is sikerrel futna a Broadwayn, sőt, akár hozzánk is eljuthatott volna valamilyen formában.
(forrás: ScreenRant, Wait in the Wings)
Szatyina Dávid
