A kezdet újabb bizonyíték, hogy Frank Castle Garth Ennisnél van a legjobb kezekben.

Miután 2019-ben a Kingpin megjelentette az első önálló Megtorló kötetét, bizonyára sokan várták, hogy mi is lesz a folytatással. A vírushelyzet ugyan erőteljesen megtépázta az itthoni képregénykiadást és vele együtt a rendezvényeket is, azért szerencsére Frank Castle legikonikusabb történetfolyama mégiscsak folytatódhatott egy kötettel. Míg a Végszóban két börtönkörnyezetben játszódó, lezárást sugalmazó „egylövetűt” olvashattunk, addig A kezdetben végre megismerhetjük az Ennis-féle Max széria kezdeteit is.

A jó öreg Garth pedig nem hazudtolja meg ultraerőszakos, az emberi mocsokban elrettentő szándékkal lubickoló mivoltát. Már rögtön az első oldalakon ledobja a legszívszaggatóbb sokkbombát, amikor Frank a szerettei sírjánál állva naturalista szenvtelenséggel kommentálva idézi fel a brutális módon lemészárolt családjának rémképeit. Mivel a karakter előélete sok helyről ismert, Ennis a mélyen pszichologizált jellembúvárkodás helyett megragadja a karakter esszenciáját. Az a pár kimerevített borzalmas kép és fekete háttérrel övezett narráció viszont elementáris erővel és mázsás súllyal alapoz meg a bosszúhadjárat újabb fejezetének. Miután a születésnapján végez a családja haláláért is felelős egyik maffiavezérrel, a vérfürdőbe torkolló ünneplés után kétfrontos hajsza indul a Megtorlóért. Egyik oldalról az állambiztonság és a CIA Microchip segítségével szeretné elkapni Franket, a másikról pedig a maffia által felbérelt Nicky Cavella és társai igyekszenek eltenni őt láb alól.

Ennis könyörtelen, naturalista, csavaroktól sem mentes történetében nincs helye a szokványosnak mondható szuperhősös csili-vili színkavalkádnak és a nagy pózolásoknak. A Végszó egyik történetét is rajzoló Lewis LaRosa remekül érti, hogy milyen keretek között működik jól az Ennis által elképzelt, egyfajta megállíthatatlan természeti erőként színre lépő idősödő Megtorló mocskos világa. A filmszerű, hol arc- és párbeszédhangsúlyos, hol akciócentrikus szélesvásznú képcsíkok csak ritkán adják át a terepet a cselekmény brutalitásának kihangsúlyozására szolgáló drámaibb egyoldalasoknak. A főbb karakterek realisztikus ábrázolásmódja mellett néhány mellékszereplő karikatúraszerű, groteszk megjelenése a néha felbukkanó fekete humor kiegészítéseként jelenik meg.

Dean White színezése a természetes hétköznapiság jegyében kerültek a lapokra, de a vér vöröse és a torkolattüzek sárgás árnyalatai válnak dominánssá a sűrűn előforduló akciójelenetekben. A vizualitás egyik legemlékezetesebb része mégis a kihallgatószobás epizód, ahol egy gyenge kék fényforrás világítja meg a szereplőket, amivel sikerül igazán magasra tornászni a baljós feszültséget. (További érdekesség lehet a filmkedvelők számára, hogy Frank Castle barázdált arcavonásai időről időre olyan ikonikus akciósztárokra emlékeztetnek, mint Stallone, Schwarzi, Eastwood és furcsa mód talán még Christopher Lambert is.)

A rövidebb, önálló sztorikat tartalmazó kötet után tehát végre magyarul is megkaptuk Ennis Megtorlójának kezdő lépéseit, ami a karaktert kevésbé ismerők számára talán jobb belépőt is jelent az öntörvényű, tragikus előéletű antihős világába, mint elődje. Ugyanakkor félő, hogy aki ezt a történetet olvassa először, az más Megtorló verziókat csalódottsággal forgat majd a későbbiekben. Ennis és LaRosa párosa megmutatta, hogy a sötét, visszataszítóan mocskos hangvétellel és a realisztikus megközelítéssel kevert abszurd, hipererőszakosság az a közeg, amelyben Castle örök vendettája a legéletképesebb – és ezzel együtt, bizony nehéz felülmúlni.  

Laki Péter