Mert mi mást is tennél, amikor rájössz, hogy kitalált figura vagy?

Az elmúlt évek nagy képregényfilm bummjának egyik nyilvánvalóan jó oldala, hogy kishazánkban is sorra jelenhetnek meg nagyobb lélegzetvételű kiadványok az addig csak rövidebb történetekben, füzetekben felbukkanó szuperhősökről. A Fumax gondozásában immár a negyedik kötet jelent meg a nagyszájú zsoldos főszereplésével, és az Ölégia, avagy Deadpool kinyírja a Marvel-univerzumot és mindenki mást címre keresztelt gyűjtemény Deadpoolt talán legkarakterhűbb formájában mutatja meg – de a sztorik valahogy mégsem az igaziak.

A kötet jelen esetben három, négy-négy részből álló minisorozatot tartalmaz, ezek pedig a Deadpool kiirtja a Marvel-univerzumot, a Deadpool – Gyillusztrált kiadás, és a Deadpool kinyírja Deadpoolt. A három történetet a címszereplő karakter kifacsart logikájából fakadó ámokfutás köti össze. Wade Wilson ugyanis végérvényesen rádöbben, hogy csupán egy fiktív karakter, létezésének egyetlen funkciója pedig, hogy kiszolgálja az alkotók kénye-kedve szerint alakított kontinuitást. És ha ő kitalált figura, akkor a Marvel-univerzumot benépesítő többi alaknak is annak kell lennie. A kontinuitás béklyója alól pedig csak úgy menekülhetnek meg, ha végérvényesen elhaláloznak. Mivel ‘Pool mindenkinél hatékonyabban gyalogol át a negyedik falon, magára vállalja a hóhér hálátlan szerepét, hogy kegyetlen mészárosként felszabadítsa képregényszereplő pajtásait.

A Deadpool kiirtja a Marvel-univerzumot az évek során nemcsak a Deadpool egyik ikonikus sztorijává vált, de a Marvel világát tekintve is egy markáns hivatkozási pont. Cullen Bunn agymenése nagyon szépen játszik Wilson meghatározó karakterjegyeivel, és végül is ki aprítsa fel a Marvel szuperhős gárdáját, ha nem a szószátyár orgyilkos? Ugyanakkor amennyire ambíciózus vállalkozást sejtet a cím, a terjedelmi korlátok mintha némileg megkötötték volna az alkotók kezét is. Nyilván kellett valamilyen indok Wade gyilok maratonjához, megfelelő is az alapozás, ám így viszont pont az sikkad el kicsit, amire a legtöbben várhattak: a jól ismert karakterek vérgőzös küzdelme. Érthetően magas az egy panelen elhalálozók száma, vannak akik csak említés szintjén jelennek meg, de szerencsére pár kiemelt karakter “korrekt” csatában esik Deadpool fegyvereinek áldozatául (pl. Rozsomák, Pókember, Kiképző vagy a Megtorló). Azonban az igazán katartikus nagyjeleneteket szűkmarkúan mérte az alkotógárda – talán ez is közrejátszhatott abban, hogy Deadpool végül őket sem kímélte, bosszút állva így a modern szuperhős képregények minden problémájáért (is). A poénok ugyan nem túlzottan harsányak, a metanarratívában sem ás túl mélyre, a látvány sem igazán kiugró, de kár lenne elhallgatni, hogy így is egy felettébb szórakoztató, bűnös élvezetet kínáló sztoriról van szó.

Bunn és Deadpool azonban nem állnak meg a képregényes világ elpusztításánál. Ha különösen hatékonyak akarnak lenni a fiktív alakok “felszabadításában”, le kell ásniuk egészen a kiindulópontig, és a szuperhősöket inspiráló eredeti ötletekkel is végezniük kell – azaz ki kell nyírniuk az összes klasszikus irodalmi ősalakot.

Ha a Marvel-univerzum kiirtása ambíciózus vállalkozás volt, a Gyillusztrált kiadásban tapasztalható őrület egy teljesen új szint. Márpedig üdítően borult pillanatokban nincs hiány. A klasszikus, főleg angolszász irodalmi kánon számos ismert alakja és ponyvahőse megkapja a magáét Wilsontól (pl. Don Quixote, Gregor Samsa, Moby Dick, Szkülla és Kharübdisz, Sherlock Holmes vagy Tom Sawyer). Ám ezzel együtt is furcsa, hogy nem lép visszább mondjuk az őstörténetek, az eposzok, mítoszok világába, amik az eredeti archetípusokat szolgáltatják. De a történet valójában itt még inkább tűnik egy mondvacsinált alibinek, hogy vicces, groteszk módon láthassuk elhalálozni az egyetemes kultúra jól ismert alakjait és toposzait.

A látvány itt egy fokkal jobban közelít az átlagos modern képregényekéhez, azaz nem kifejezetten egyedi, kicsit talán steril, könnyen befogadható, nincsenek nagy bravúrjai. De összességében mégis szép, a vibrálóbb színvilág pedig kifejezetten mutatós.

A Gyillusztrált kiadás végén, miután minden ihletadó karakter kimúlt, Deadpool egyedül marad az Ötletverzumban (vagy mégsem?). Ebből pedig az következik, hogy végülis ő minden ötlet, minden szuperhős előképe, ő jelenti az ősi szikrát. Ezért tehát saját magának is pusztulnia kell. Amennyiszer csak lehetséges. Így érkezik meg az addig alternatív síkokon mozgó történet a Marvel 616-os Földjére, ahol az interdimenzionális Deadpool-kataklizmára figyelmezteti az eredeti Wade-et a korábbi Fumax kötetek lapjairól már ismert Deadpool-alakulat. Az eddig is lazán tartott gyeplőt Bunn és alkotótársai ezúttal végleg bedobták a lovak közé, hogy az olvasó agya pedig az ékszíjjal tegyen hasonló módon, miközben kiderül, hogy vajon tényleg mindenható-e a kontinuitás.

Egy minden ízében őrült, igazán fullban tolt kreténség elevenedik meg a Deadpool kinyírja Deadpoolt oldalain. Ez amennyire szórakoztató, épp annyira képes fárasztóan hatni, de azért így is bőven megéri végig kitartani. Deadpool rengeteg alternatív verziója jelenik meg és néz farkasszemet egymással, ami már önmagában kellemes csemegézésre ad lehetőséget. A zabolázatlanság miatt itt működnek legjobban a poénok (külön érdekes a képregénygeek sztereotípiát megtestesítő, szakmunkásbajszos Szemlélő), valamint a képivilág is dinamikusabb, célravezetőbb, lazább az előzményekhez képest és talán keleties behatásból is több jutott.

Az Ölégia történeteibe sok ponton bele lehet kötni, de nem érdemes. Aki amúgy sem kedveli Deadpoolt, az valószínűleg nem ezzel a kötettel fog közelebb kerülni hozzá, ugyanis a karakter legesszenciálisabb tulajdonságait domborítja ki. A hiányosságai mellett azonban sikeresen parodizálja ki a modern képregények kétes megítélésű húzásait, és egy olyan bűnös élvezettel szolgáló tömény őrületet kínál, amit érdemes óvatosan kimért adagokban fogyasztani.

Laki Péter