Moore kísérletezésében a szerzői kézjegyei sem maradnak észrevétlenek.

A Fumax jóformán havonta örvendezteti meg a képregényrajongókat igényesebbnél igényesebb kiadványokkal. Szerencsére a megjelenések közt gyakran fordulnak elő a kultcímek mellett igazi ínyencségek is. Ilyen például a Britannia Kapitány, ami a kiadó profilját meghatározó két vonalat egyesít: a Marvel érdekeltségébe tartozó szuperhősről ugyanis az a történetfolyam jelent meg, amelyet Alan Moore vetett papírra.

Brian Braddock, azaz Britannia Kapitány, az egész univerzum sorsát veszélyeztető fenyegetéssel néz szembe rögtön a kötet első lapjain. Egy olyan alternatív világba csöppen, ahol a szuperhősök halottak. A fasisztoid berendezkedésű hatalom vezetője, Jim Jaspers szeretné, ha ez így is maradna, ezért egy kiberbiótát, Fúriát küld Braddock nyomába. Az érzéketlen, tökéletesen brutális gyilkológép pedig végül (látszólag) sikerrel is jár. A háttérben azonban egy transzcendens sakkjátszma zajlik, amely még nem érhet véget. Britannia Kapitány újjászületik, Fúria valósága megszűnik létezni, de különös módon túléli a dimenzió pusztulását, így a hajsza folytatódhat. Braddock persze a végső összecsapásig sem ülhet a babérjain: felveszi a kapcsolatot rég nem látott húgával, Betsyvel (aki később Pszichéként válik ismertté), összecsap Pengesmesterrel egy képregényüzletben, majd interdimenzionális és kozmikus események központi alakjává válik a Különleges Végrehajtó Osztag oldalán.

Az 1976-ban megalkotott karakter sosem örvendett igazán nagy népszerűségnek, pedig Amerikában olyan alkotók próbálták növelni hírnevét, mint az X-Men történeketről ismert Chris Claremont és John Byrne. 1981-ben a kifejezetten a brit piacra szánt The Daredevils-ben kezdte terjeszteni a Marvel UK a karakter David Thorpe által írt és Alan Davis által rajzolt történeteit. Davis alapjaiban alkotta újra a karakter dizájnját: eltűnt a hős mellkasáról a hatalmas oroszlán, maszkja sisakszerű lett, valamint a ruházata is a Union Jack színeiben pompázó, különböző egyenruhákon alapuló kinézetet kapott. Ám Thorpe hamarosan kikerült az írói pozícióból, helyét pedig a kezdeti korszakán már túllépett, de még mindig feltörekvő Alan Moore vette át.

A két Alan koprodukciójából keletkezett sztori pedig erősen ajánlott minden Marvel és Moore rajongónak. A hirtelen, „durrbele” módon indító kötetben angolosan fanyar, sokszor morbid fekete humor is tetten érhető, rettentően fantáziadús karakterek jelennek meg, az eposzi ívű történet pedig a Marvel klasszikus történetfolyamait idézi és ötvözi azt egy erőteljes szerzői látásmóddal. Érdemes kiemelni Fúria és Jim Jaspers karakterét. Előbbi félelmetes, kivételesen fenyegető jelenlétével uralja a paneleket, míg utóbbi elmemanipulációi és őrülete vizuálisan is igénybe veszik az olvasó figyelmét, egészen az elborult, pszichedelikusan apokaliptikus vízióban megtestesülő végjátékig. Ilyen ellenlábasok mellett Britannia Kapitány pedig szinte megelégszik a passzív hős szerepével. Inkább csak szenvedő alanya a gonoszok mesterkedéseinek. Egy hibákkal, félelmekkel rendelkező legyőzhető szuperhős, akit bizony gyakran kalapálnak el ellenségei. A legyőzhetetlennek tűnő ellenfelek, az eseményről-eseményre sodródások egy különös reménytelenséggel ruházzák fel a történetet, ami bár előfordult már akkoriban is a képregényekben, de még mindig rendhagyónak számított.

De nem csak ebben a különcködő hangvételben jelenik meg Alan Moore szerzőiségének néhány elemének korai csírája. Mivel egy olyan történetet kellett átvennie, amit nem ő kezdett el írni, már egészen korán megöli a rábízott karaktert, hogy aztán atomjaiból építse újra. Aztán pedig Pengemesterrel egy Forbidden Planet képregényboltban csap össze, ahol sajnos a drága füzetek sem maradnak érintetlenek. Ezekben a szimbolikus dekonstrukciós aktusokban is megelevenednek Moore posztmodern, önironikus és kritikus gondolatai a szuperhős- és képregénykultúráról. Ugyanakkor szívesen emel be a brit irodalmi hagyományokból táplálkozó (gothic novel, penny dreadful) elemeket, amiktől komorabb, sőt, időnként horrorisztikusan borzongató hangulatot kap a történet, míg az elbeszélésmód pedig helyenként az arany- és ezüstkor képregényeit idézi. Érdemes észben tartani azt is, hogy a képregény jócskán a Thatcher korszak kellős közepén keletkezett, Moore-tól pedig távolról sem idegen a műveibe szőtt politika- és társadalomkritika. A Britannia Kapitányban is találkozhatunk az elnyomó hatalom rémképével, amit nem túl belemenősen, de mégis kommentál a maga módján. Jól látszanak tehát azok a tematikai elemek, amik Moore életművében később központi szerepet kapnak, legyen szó akár a V, mint vérbosszúról, vagy a Watchmenről.

A vizualitásért felelős Alan Davis munkáját is dicséret illeti. Az őrületet ábrázoló kifordult, zaklatott panelrendezések, vagy az erős mimikát használó arcközelik mind kiváló módon ágyaznak meg az egyes oldalak érzelemközvetítésének. Davis továbbá hatásosan él a szövegbuborékok elrendezésével, a panelek ritmizálásával és stilizálásával, amiknek a vizuális humorban is meghatározó szerepük van – hirtelen csattanók megjelenítése különösen jól működik.

Moore mesteri történetmesélésének tehát méltó kiterjesztése Davis vizualitása, amiből így egy olyan történet kerekedik, ami éppen eléggé eltér egy átlagos szuperhős mesétől, de mégsem bántóan idegen. Jellegéből fakadóan azonban képes zavart kelteni nemcsak Britannia Kapitány, de az olvasó elméjében is, így lehet, hogy egy kis időt kell hagyni az olvasottak, látottak feldolgozásához. A Britannia Kapitány igazán mégis képregénytörténeti és -ismereti szempontból kiemelkedő és egyedülálló kötete a hazai palettának. Betekintést enged ugyanis egy később kibontakozó, erős vízióval rendelkező prominens alkotó korai kísérletezéseibe, így jobban érthetővé válik jelentősége és életműve is. Aki tehát szeretne jobban is elmerülni Moore látásmódjában, vagy csak egy kevésbé előtérbe helyezett hős különös történetére vágyik, az jó helyen tapogatózik a Britannia Kapitányt forgatva.

Laki Péter