Esti mesék gyűjteménye kedvenc falmászónk főszereplésével.

Minden kétséget kizáróan sokan vannak a blog követői között, akik hozzám hasonlóan akkor kezdtek el Marvel-képregényeket gyűjteni, amikor egy átlagos mozinézőnek még fogalma sem volt arról, hogy kicsoda Vasember, arról meg főleg nem, hogy mi fán terem az a Bosszúállók, sőt, még talán a Peter Parker név sem mondott túl sokat, maximum a közelgő Sam Raimi-féle Pókember-film beharangozó előzetese kapcsán derenghetett valami az emlékeikben.

Személy szerint én valamikor a kilencvenes évek nagy semices képregényhullámának lecsengésekor kezdtem el rendszeresen keresni a Marvel-füzeteket az újságárusoknál, ami az egyik legínségesebb időszak volt a magyar gyűjtők szempontjából. Ebből kifolyólag még mindig kicsit felfoghatatlan számomra az az elképesztő dömping, ami most uralkodik a piacon, arról nem beszélve, hány különböző médiumban és platformon jelennek meg ma ezek a hősök, illetve hogy hány különböző célcsoport igényeit elégítik ki párhuzamosan.

Ezúttal az 5 perces Pókember történetek című mesekönyv került a kezem ügyébe, melyet a hátsó borító 3 éves kortól ajánl az olvasónak, ennélfogva nem voltam benne biztos, hogy 26 éves fejjel hozzá tudok-e bármit is fűzni a dologhoz, de ahogy végiglapoztam ezt az amúgy nagyon igényes kiadást, mégiscsak támadt egy-két gondolatom. Talán arról van szó, hogy ahogy öregszik az ember, egyre többször gondol a családalapításra, és lehet, hogy ezért viszonyulok már másképp ezekhez a mesekönyvekhez, hiszen valljuk be, ha csak tudat alatt is, de minden Marvel-fannak van már valamilyen elképzelése arról, hogy szülőként miként vezeti majd be a gyerkőcöket ebbe a fantasztikus világba (sőt, biztosra veszem, hogy sokaknál ez már meg is történt). Ebből a szempontból az 5 perces Pókember történetek egyébként nem is rossz opció.

A kiadvány 12 rövid sztorit tartalmaz kevés szöveggel, az oldalak nagyobb részét kitöltő illusztrációkkal kísérve. Így tehát kvázi egy regény és egy képregény átmenetéről beszélhetünk, ami a nagyon kicsiknek készült. A történetek amúgy viccesek, aranyosak, természetesen mellőzik az erőszakot, narratív szempontból pedig leginkább a Scooby-Doo-féle gyerekmesék stílusát idézik. Szóval senki ne lepődjön meg azon, hogy ebben a világban a Bosszúállók pitével fékezik meg a tomboló Hulkot, vagy azon, hogy Pókember kalózokkal viaskodik. Komolyabb konfliktusok tehát nincsenek, a tétek sem túl magasak, a karakterek is híján vannak a valódi mélységeknek, de persze ezeket egy mesekönyvnél nem igazán lehet hiányosságként felróni.

A szereplők megjelenítésében van annyi képregényhűség, ami hosszabb távú rajongásnak ágyazhat meg, ráadásul elég sok figura bukkan fel Pókember személyes mitológiájából és a tágabb Marvel-univerzumból egyaránt. Persze leginkább olyanok, akiknek mostanában jobban fut a szekerük más médiumokban: példának okáért Doctor Strange, Fekete Párduc, Miles Morales vagy éppenséggel Mysterio szintén visszaköszön az oldalakon. Szóval minden szempontból jó bevezetés lehet ez a kötet azoknak a gyerekeknek, akik még semmit sem tudnak erről a világról.

A rövid sztorik egyébként a Marvel Pókember című animációs sorozat világában játszódnak (vagy legalábbis a karakterdizájnok onnan vannak), ami 2017 óta fut a televízió képernyőjén, és szintén inkább az egészen kicsiket célozza meg. Én, aki még a 94-es rajzfilmszérián nőttem fel, ebből a sorozatból (és nagyjából minden közelmúltbeli próbálkozásból) nagyon hiányolom a mélységet és az atmoszférát, és különösen a képi világ részletgazdagságát, de hozzá kell tennem, hogy mesekönyvként nálam sokkal jobban működött ez a verziója Pókembernek, mint a tévében.

Egyrészt talán azért, mert ezeken a történeteken lényegesen gyorsabban át tud szaladni az ember, mint egy húszperces epizódon, ráadásul a kötet európai illusztrátorainak alkotásai némiképp izgalmasabbak, mint az animációs sorozat lebutított megoldásai. Régi olvasóként persze elég furcsák ezek a rajzok, tekintve, hogy a képregényekben hozzá lettünk szoktatva ahhoz a hol patetikus és romantikus, hol naturalista vizuális stílushoz, ami általában ezeket a hősöket kísérni szokta. Így tehát szokatlan élmény volt kvázi Disney-hercegekként és hercegnőkként viszontlátni kedvenc karaktereimet, ugyanakkor van egy kis tintines beütése is a rajzoknak, ami bár szintén szokatlan, de jópofa is egyben, a gyerekek pedig garantáltan imádni fogják ezeket az illusztrációkat. 

Az 5 perces Pókember történetek végső soron egy aranyos mesekönyv, amiből hetente párszor simán fel lehet olvasni a gyereknek elalvás előtt. Neki biztosan tetszeni fog, és ki tudja, lehet, hogy a jövőben pont ezért vesz majd kézbe pár klasszikus képregényt is, és lesz belőle vérbeli Pókember-rajongó.

Szatyina Dávid