A Marvel történetének első nagyszabású crossovere.
Azok, akik a Semic-féle Csodálatos Pókember, X-Men, illetve Marvel Extra lapjain olvasták először a Marvel-szuperhősök titkos háborúját, most bizonyára nagyon öregnek érzik magukat. Különösen azért furcsa ismét kézbe venni ezt a tizenkét részes minisorozatot, mert a történet néhány évvel a rendszerváltás után jelent meg először hazánkban, ebből kifolyólag az akkori olvasók még jóformán csak ismerkedtek ezekkel a karakterekkel. Nem is nagyon értettük, miért akkora szám, hogy ez a sok figura egy sztoriban szerepel. Azóta persze az ehhez hasonló nagyszabású, össznépi események a Marvel ütemtervének állandó részévé váltak, a karakterekből pedig világsztárok lettek.
Na de mi is az a Marvel-szuperhősök titkos háborúja? Nos, bármily lehangolóan hangzik is ez, a dolog egy nagy keresztpromóciós vállalkozásként indult. A sztori elsődleges célja az volt, hogy eladja a Mattel játékgyár akciófiguráit, mely cég a nyolcvanas években licenc-szerződést kötött a Marvellel. A játékok reklámozásához szükség volt egy nagyszabású, a legtöbb népszerű karaktert felvonultató képregényes eseményre, amely a címét is azért kapta, mert a felmérések szerint a gyerekek fantáziáját a "titkos" és a "háború" szavak indították be igazán. Ironikus módon az akciófigurák nem fogytak jól, az 1984 és 85 között futó képregény viszont hatalmas siker lett.
Szeretném azt mondani, hogy ez a történet a legjobb Marvel-sztorik egyike, de az a helyzet, hogy olvasás közben azért érezhető, hogy a Titkos háború elsősorban reklámanyag volt. Persze nem lenne fair olyan későbbi, jóval összetettebb és epikusabb crossoverekkel összehasonlítani a művet, mint a Mutánsvilág vagy a Polgárháború, hiszen maga a képregényirodalom is rengeteget változott, illetve a crossover koncepciója is jóval kiforrottabbá vált az évek során. Ezzel együtt, tagadhatatlan tény, hogy a Titkos háború plotja igazából csak alibi: a Túlontúli nevű kozmikus lény egy általa összeállított bolygóra, a "Csatavilágra" teleportál egy csapat szuperhőst és gonosztevőt, hogy azok ott összecsaphassanak – jutalmul a győztes fél minden kívánsága teljesül.
A történet egyszerűsége és alibi-jellege ellenére az író, Jim Shooter ügyesen építette fel a sorozatot. Egyrészt, bár minden füzetben kellett lennie egy összecsapásnak, Shooternek sikerült úgy megírnia ezeket, hogy ne monoton ismétlődés legyen a dolog vége: egészen másfajta csapatmunkát kíván meg a hősöktől a Roncsbrigád és a többi, kevésbé hatalmas gonosztevő együttes támadásának visszaverése, mint mondjuk az egész Csatavilág elpusztításán ügyködő Galactus megfékezése, illetve a történet végére korlátlan hatalom birtokába jutó Fátum doktor legyőzése.
Shooter továbbá ügyesen bolygatta meg a szereplők közti harmóniát. A Bosszú Angyalai és az X-Men tagjai kezdettől fogva bizalmatlanok egymással szemben, utóbbi csapaton belül ráadásul még külön ellentét is feszül Vihar és az akkoriban kifejezetten önző és zsarnoki módon viselkedő Xavier professzor között. Magneto, aki maga sem igazán tudja, hogy a hősök vagy a gonoszok csapatában volna-e a helye, szintén érdekes pontja a minisorozatnak. A Marvel-szuperhősök titkos háborúja arra is emlékezteti az olvasót, hogy Fátum doktor nem véletlenül birtokolta egykor a Marvel Univerzum legjelentősebb rosszfiúja címet. Na és persze nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy Pókember fekete ruhájának története is itt kezdődik el.
A tizenkét füzetből tízet Mike Zeck rajzolt, kettőt (plusz még két borítót) pedig Bob Layton, akik egyaránt remek munkát végeztek az akciójelenetekkel. A csaták grandiózusak, dinamikusak, és azok drámai súlya is remekül átjön a szereplők ábrázolásán keresztül. Zeck és Layton egyébként elég egységes stílusban alkottak, így megkockáztatom, hogy a képregényeket kevésbé forgató olvasók meg sem mondanák, hogy két rajzoló dolgozott a sztorin. Az egyetlen problémám a munkájukkal az, hogy a hátterekre és az atmoszférára egyikük sem helyezett túl nagy hangsúlyt (bár ez nem feltétlenül az ő hibájuk). Mai szemmel nézve különösen bántó a Csatavilág kidolgozatlansága és üressége.
A Marvel-szuperhősök titkos háborúján határozottan rajta maradt a nyolcvanas évek kevésbé szerencsés jegyeinek lenyomata, és a sztori alibi-funkcióját sem igazán sikerült lepleznie az alkotóknak. Mindazonáltal a Titkos háború képregényirodalomra gyakorolt hatása, és szerepe a grandiózus crossoverek kialakulásában tagadhatatlan, ennélfogva pedig ott a helye minden Marvel-rajongó polcán.
Szatyina Dávid
