A próbálkozásért jár a piros pont.
Az Iron Fist második évada határozottan jobb, mint az első, de annak legnagyobb rákfenéjét továbbra sem sikerült kigyomlálni, azaz megint csak az a helyzet, hogy szinte bármelyik mellékkarakter ezerszer érdekesebb, mint a címszereplő.
A jó hír, hogy a Netflixnél meghallották a rajongók panaszát, így az első szezon showrunnere, Scott Buck (aki azóta sikeresen kinyírta az Inhumanst is) távozott a sorozat éléről, és a helyére "Az Álmosvölgy legendájából" érkező M. Raven Metzner került, akinek becsületére legyen mondva, minden tőle telhetőt megtett, hogy felépítsen valamit abból a káoszból, amit megörökölt Bucktól. Továbbá örömteli hír, hogy a Netflix végre hajlandó volt elszakadni a 13 részes formulától - amit az utóbbi időben egyszer sem sikerült tartalmasan kitölteni -, és ezúttal beérték 10 epizóddal is.
A második évadban Danny Rand (Finn Jones), eleget téve Matt Murdock hozzá intézett utolsó szavainak, Chinatown védelmezőjeként harcol a bűn ellen, mint Vasököl. A családi vállalatot továbbra is Ward Meachum (Tom Pelphrey) vezeti, miközben Danny egyszerű emberként keresi a kenyerét. Colleen Wing (Jessica Henwick) - akivel azóta is együtt vannak - a Bakutoval történtek után végleg szögre akasztotta a kardját, és a tanítással is felhagyott, hogy helyette közösségi munkát végezhessen. Egy nap váratlanul felbukkan New Yorkban a rég nem látott Joy Meachum (Jessica Stroup), ráadásul nem is egyedül tért vissza, hanem azzal a Davosszal (Sacha Dhawan), akitől Danny nem épp barátként vált el. Nagyon úgy tűnik, hogy ők ketten terveznek valamit a Vasököl ellen, és eközben egy triádháború kirobbanása is a küszöbön áll.
Csakúgy, mint az első szezonban, most is a mellékszereplők szolgáltatják a sorozat fő élvezet-faktorát, és szerencsére ezzel a készítők is tisztában vannak. Ennélfogva Colleen Winget gyakorlatilag második főszereplővé léptették elő, ami a lehető legjobb döntés volt a részükről. Jessica Henwick, amellett, hogy tökéletesen hiteles a világ egyik legveszélyesebb harcművészeként, ezúttal is egy abszolút szerethető és közvetlen figurát kelt életre, márpedig ezt a két oldalt elég nehéz egyszerre megjeleníteni. Misty Knight (Simone Missick), aki szerencsére nem csak egy-két epizód erejéig ugrik be, szintén nagyszerű, és a Colleennal alkotott párosuk simán saját sorozatért kiált (Daughters of the Dragon?).
Magasan kiemelkedik Tom Pelphrey, mint Ward Meachum, aki ismét megmutatta, hogy egészen kivételes tehetség. Hihetetlenül aprólékos eszközökkel dolgozik, és bár egy olyan karakterről van szó, aki nem mer beszélni az érzéseiről, Pelphrey alakításában tökéletesen érthetők és átérezhetők azok a sokszor nagyon szélsőséges érzelmek, illetve azok az egészen apró sérelmek is, amik belülről szinte szétfeszítik őt. Ward maga ugyan ebben az évadban szervesen nem része a fő történetszálnak, de azok a jelenetek, amelyekben az anonim függők gyűlésén igyekszik beszélni a gondjairól, vagy amikor egy virágboltban próbál leküzdeni egy kisebb érzelmi összeomlást, messze sokkal érdekesebbek, mint Danny Rand és Davos viaskodása.
Nem kis meglepetésemre az évad másik igazán kiemelkedő pontja a vadonatúj gonosztevőnk, a többszörös személyiségzavarban szenvedő Mary Walker, vagy ahogyan a képregényekben ismerjük, Tífusz Mary, akit Alice Eve kelt életre. Nem gondoltam volna, hogy a színésznő, akinek a legemlékezetesebb szerepe egy bikinis villantás volt a "Sötétségben - Star Trek" egyik teljesen indokolatlan jelenetében, képes lesz arra, amit ez a szerep megkíván, de ahogy a Jessica Jones második évada is bebizonyította Rachael Taylorról, hogy messze több van benne az aranyos szőke szépségnél, úgy most az is kiderült, hogy Hollywood idáig teljesen elpazarolta Alice Eve-et. A színésznő egészen zseniálisan építi fel a karakter mindkét személyiségét, és nemcsak a külseje változik meg, de a testbeszéde és a hanghordozása alapján is tökéletesen meg lehet különböztetni a két nőt.
Mindezt viszont nem tolja túl sem Eve, sem a forgatókönyv, vagyis nem egy tipikus hollywoodi skizofrén karakterről van szó, akinek az egyik személyisége egy önmagából kifordult, megzabolázhatatlan szörnyeteg, és még csak nem is ugyanannak a személynek a torz tükörképét látjuk. Ehelyett két teljesen valódi, egymástól nagyon különböző emberről beszélhetünk, akik a saját módjukon, de teljesen tudatosan próbálják meg élni az életüket. Azt sem gondoltam volna, hogy a színésznőhöz, akinek eddig a szépség és a törékenység voltak a jellemző vonásai, egy nap a rémisztő és a veszélyes jelzőket tudom majd társítani.
Most, hogy kiveséztük azt, ami működik, térjünk át a problémákra. A legégetőbb mind közül a főszereplőnk, Danny Rand, aki továbbra is egy végtelenül unalmas és jellegtelen karakter, az őt alakító Finn Jones pedig továbbra is rendre elvérzik színészként, főleg azokban a jelenetekben, amelyekben egy Tom Pelphrey vagy egy Alice Eve kaliberű partnerrel játszik együtt. A készítők becsületére legyen mondva, hogy alaposan visszavettek a karakter túlvezéreltségéből, és Jones is megpróbálta nyugisabban hozni a figurát, azaz már nem kell minden második jelenetben azt néznünk, ahogyan zihálva üvöltözi, hogy ő a halhatatlan Vasököl, K’un-Lun védelmezője, és hasonló bullshiteket. A nagy igazság azonban végső soron az, hogy míg Danny egészen jó mellékszereplő tud lenni (mint a Luke Cage második évadában), egy teljes sorozatot nem visz el a hátán. A készítők is tudhatják ezt, valószínűleg ezért is írtak több olyan sérülést Dannynek, ami miatt más karaktereknek kellett helyette intézkedni. Finn Jonesszal kapcsolatban is csak azt tudom mondani, hogy bár külsőleg tényleg hasonlít a képregényfigurára, színészként továbbra is az egyik legnagyobb marveles félrecastingnak tartom őt.
Nem jutottam még dűlőre a fő antagonistával, Davosszal kapcsolatban, aki helyenként egészen érdekes karakternek tűnik, máskor viszont a legrosszabb sztereotípiákat testesíti meg. Ráadásul különösen fárasztó egy újabb jogos örökség/testvérviszály alapkonfliktust látni a Thor, a Luke Cage és a Fekete Párduc után. Hasonlóan vegyesek az érzéseim Joy Meachummel, akit az első évadban kifejezetten kedveltem, ezúttal viszont megpróbálták őt is az antagonistává válás útján elindítani, ami eléggé légbőlkapott fordulatnak tűnik, és nem is egyeztethető össze a karakterrel. Jessica Stroup színésznő sem igazán tud mit kezdeni az új helyzettel, pedig az első évadban egészen emlékezetes volt az alakítása.
Az általános Netflix-gyerekbetegségek sem kerülik el sajnos a sorozatot. Egyrészt hiába szűkítették le 10 epizódra az évadot, még ehhez sincs elegendő sztori az írók zsebében, így megint csak egy döcögős és elnyújtott középső szakaszt kapunk. Másrészt szembeötlően kínos a pénzhiány, főleg a K’un-Lunban játszódó jeleneteknél (amelyeket ránézésre a Szépművészeti Múzeumban is felvehették volna), illetve Davos harcos seregénél vagy a triádok összetűzéseinél, amelyek kedvéért jó, ha tíz-tizenöt statisztát sikerült összecsődíteni. A harckoreográfiák cserébe viszont sokat fejlődtek, noha helyenként nyilvánvaló spórolásképp közvetlenül azelőtt vágják el a képsort, hogy a szereplők megütnék egymást, majd néhány jelenettel odébb már a harc egy későbbi stádiumában kapcsolódunk be. A különböző színben felvillanó öklök viszont jópofa vizuális elemmel gazdagítják az összecsapásokat.
Az Iron Fist második évada végső soron sokkal élvezhetőbb, mint az első volt, és ez leginkább annak köszönhető, hogy a mellékszereplők nagyobb teret kaptak. Ha másért nem is, a Colleen és Misty közti bromance-ért, valamint Tífusz Mary bevezetéséért már hálásak lehetünk az alkotóknak.
65%
Szatyina Dávid
