Mutattak már nekünk azért sokkal jobbat ennél.

2015 novemberében látott napvilágot a Marvel-Netflix együttműködés második darabja, a Jessica Jones első évada. A Daredevil után egy újabb, kritikailag is elismert, nagyszerű sorozatot kaptunk kézhez, Jessica pedig stílusosan nőnap alkalmával, majdnem két és fél évnyi hosszas várakozás után folytatta önálló kalandjait. Sajnos azonban az egyre inkább tapasztalt, minőségbeli romlás a Marvel Netflix univerzumában ezt a show-t sem kerülte el, és elmondhatjuk, hogy keserű szájízzel zártuk be az utolsó részt: a második évad bizony egy jókora visszalépés az elsőhöz képest.

A továbbiakban spoileresen körüljárjuk, miért is érezzük így.

Történet, indulj már be kérlek…

Először is leszögezném: a Jessica Jones első évada szerintem a mai napig az egyik legjobb marveles tartalom. Többször is újranéztem, Jessica karaktere és problémái forradalmi újításnak számítottak a szuperhősös mozik és sorozatok világában, Kilgrave pedig joggal ül a dobogó tetején Kingpin mellett a legérdekfeszítőbb antagonisták listáján.

Egykoron, 2015 végén az első szezont értékelő kritikámból fogok idézni: “2. évados berendelés még nincs, megy is róla a titkolózás rendesen, szerintem egyébként a Defenders sorozatig a., nem is fog már beleférni az ütemtervbe b., nincs is rá feltétlenül szükség. Hirtelen nem látom, hogy annyi potenciál lenne a folytatásban, mint a Daredevil esetében, számomra Jessica története így volt kerek, hagyjuk kicsit ülepedni.” Nos, a félelmeim abszolút beigazolódtak. Épp úgy, ahogyan egy másik szerkesztőtársamé is, akit kifejezetten aggasztott, hogy vajon David Tennant zseniális Purple Man-je nélkül képes lesz-e a sorozat hasonló színvonalat hozni. Sajnos ő is okkal aggódott.

A Netflix sorozatokra jellemző, lassan építkező narratíva itt aztán már olyan végleteket ölt, hogy még az utolsó egy-két részben is megállás nélkül azt kérdezgettem magamtól, mikor indul be végre a történet. Az Iron Fist első évadánál már írtam erről a problémáról, itt is legalább olyan zavaró érzést keltett bennem, hogy egyszerűen nincs egy erős, központi történet. Sodródunk előre, nem áll össze vázlatosan sem egy kép, hiszen nincs is igazából, ami összeállhatna.

Nyilván továbbvitték az első évadban felvezetett IGH vonalat, de annyira érdektelen és semmilyen módon, hogy a végeredmény - cselekmény szempontjából - egy lassan lerágott csont lett. Lehet, hogy bennem van a hiba, de a laborkísérletes történetszálaktól a világomból ki lehetne kergetni, annyiszor láttam már a képernyőn. A történet közepén felfedett nagy csavar mindenképp segített rajta, de igazából olyan sok mindent nem tett hozzá az sem a cselekményhez.

Többször emlegették korábban, már a Daredevil első évadától kezdődően, hogy nem képesek kellő mennyiségű és minőségű tartalommal feltölteni ezeket a tizenhárom részes szezonokat, két-három résszel kevesebbe kellene sűríteni a Netflix Marvel sorozatait. Nos, eljutottunk arra a szintre, hogy a Jessica Jones második évada hat-nyolc részben se lett volna szerintem túlontúl érdekfeszítő… A mellékszálak számát (számomra az egyik negatívuma volt az első évadnak) szerencsére visszafogták, azonban sem Jeri betegsége és munkahelyi konfliktusai, sem a másik magánnyomozó iroda körülötti kálvária nem adott hozzá túl sokat a történethez. Ha ezeket kiveszem, a fő történetszál abszolút nem sérül vagy gazdagszik… ergo nem igazán értem, miért kellett ezeket ennyire erőltetni.

Ami miatt végig fogjuk nézni az évadot és ami továbbra is kimagaslóan jó a sorozatban, azok az emberi karakterek és a viszontagságos kapcsolataik egymás között.

Karakterek, mint falevelek a szélben

És tényleg, az összes karaktert élvezet nézni, hiszen mindennapi problémákat mutatnak be, melyeket nem mindennapi eszközökkel próbálnak megoldani. Jessica és - ahogy írtam, spoileres a kritika, utolsó lehetőség elfordulni - az édesanyja, Alisa (Janet McTeer) közötti kapcsolat különösen érdekes, főleg a főszereplő jelleméből adódóan.

Krysten Ritter karaktere egyébként mindenkivel jól működik együtt, a drogfüggőségéből felépülő Malcolmot (Eka Darville) például kifejezetten jó volt látni a lelkes gyakornok szerepében, de az új szomszéd, Oscar (J.R. Ramirez) is okozott kellemes és újfajta momentumokat Jessica-val, amik karakterfejlődés szempontjából remekül működtek. Akinél kicsit húzom a számat, az Trish (Rachael Taylor) - szerintem ügyesen vitték tovább a karaktert, ám ennek velejárójaként jó párszor lett belőle elegem és idegesítettem fel magam azon a fajta önzőségen, amit ebben az évadban képviselt. (Ugyanitt, számomra vele kapcsolatban már átléptük a társadalmi kommentár határát, kicsit átestek a készítők a ló túloldalára szerintem.) (Ugyanitt, második felvonás: Komolyan az első évad vége alapján egy teljes szezon kellett csak ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjük felvezetni a Hellcat történetszálat? Te jó ég, ez lassabban bontakozott ki, mint gondoltam…)

Az újak közül a gonosz doki sem olyan tipikus gonosz doki, és egész érdekes morális kérdéseket feszeget a karaktere… csak sajnos összességében nem is ismerjük meg igazán, és a végeredmény leesik a padlóra. Jessica édesanyja cserébe szerintem remekül szuperált, remekül működött a kémia közte és lánya között. Ahogy írtam, kettejük közel sem mindennapi kapcsolata jelentette az évad kimagasló részét, de itt is belefutottak a készítők az elnyújtott rétestészta problémába.

Ennyi epizódon keresztül, ha nincs egy kellően érdekes történet, akkor lehetnek akármilyen jó alakítások és megírt karakterjelenetek, egy idő után bizony ezek egyrészt üressé, másrészt pedig unalmassá válnak. Nem véletlenül ébredtem fel azonnal a tizenegyedik rész alatt, amelyben - habár csak Jessica gondolataiban ugyan - visszahozták Kilgrave karakterét. Annyira kellett volna ismét egy hasonlóan kiemelkedő egyéniség a show-ba Jessica mellé, egy rendes antagonista, aki kihozza a főhősből az ebben az évadban körüljárt dühkezelési problémákat, a “Gyilkos vagyok-e?” kérdéskört, vagy a szeretteinek elidegenítését.

Értékelés

Mint azt gondolom már kitaláltátok eddigre, kifejezetten csalódtam a Jessica Jones legújabb évadában. Óriási visszalépés az elsőhöz képest: nincs meg az előző etap elképesztően eltalált hangulata - mintha csak üres, jellemtelen kivetülése lenne egykori önmagának. A kritikámon is látszik, hogy nem igazán eresztettem bőlére, mivel őszintén szólva nem is nagyon tudok mit írni az évadról. Lement, “megvót”, de abszolút nem váltott ki semmit belőlem. Teljesen “meh” az elmúlt tizenhárom rész, amit végignéztem.

A Marvel Television Netflix divíziójának alaposan össze kell szednie magát a közeljövőben. Gyakorlatilag a Luke Cage óta komoly minőségbeli romlás tapasztalható a történetmesélésben, és habár a Punisher első évada végre ismét adott okot reménykedni, azért a lassú narratíva ott is problémát jelentetett és sokaknak nem nyerte el a tetszését.

A Luke Cage és az Iron Fist második évada után komolyan át kellene rendezniük a csatateret, mert nem feltétlenül látok további jó folytatásokat ezeknél a hősöknél. Egy Daredevil és egy Punisher simán akkora név, akik el tudják vinni a hátukon a saját műsoraikat még ki tudja, hány évig. Luke, Danny és Jessica esetében azonban vannak fenntartásaim. Meglátjuk, mit hoz a jövő… jelenleg viszont azt érzem, hogy a 2013-as vízió “kifújt” valahol az Iron Fist és a Defenders idején, most pedig csak alkalmazkodnak a nézettséghez és berendelnek mindenkinek új évadokat, ész nélkül. Ez pedig bizony alaposan látszik. Térjünk erre vissza év végén, vélhetően a Daredevil harmadik felvonása után.

65%

Goretity Dániel.