Száznyolcvan fokos fordulat.
Az Út a Végtelen háborúig címet viselő kihívásunk részeként eljutottunk a Marvel Moziverzum kérdés nélkül egyik legerősebb darabjához, amit bármikor szívesen veszünk le a polcról egy újranézés okával, és aminek megírásáért komoly verseny folyt a szerkesztőségben. Ezzel több mint a felét letudjuk a harmadik Bosszúállókhoz vezető maratonnak, egyre közelebb érve a várva várt célhoz. Fogadjátok elemzésünket!
Az első Amerika Kapitány film, valamint a Bosszúállók után Steve Rogers karakterét többször is láttam “Nobody’s favourite”, azaz a “Senki kedvence” kifejezésekkel illetni. Anno jót mosolyogtam ezen a gúnynéven, ugyanis én is így éreztem a karaktert illetően - Az első bosszúállót csak évekkel később kezdtem el igazán értékelni, a Bosszúállókban pedig kifejezetten unszimpatikus volt (egészen a film végéig) a karakter ábrázolása. Utóbbiban nyilván az sem segített, hogy Kapi ruhája a Bosszúállók filmben szerintem borzasztóan néz ki és az egyik legrosszabb kosztüm a Marvel Moziverzumban.
A Bosszúállók után, ahogy az előző cikkeinkből már láthattátok, kissé nyögvenyelősen indult a második fázis 2013-ban a Vasember 3-mal és a Thor: Sötét világgal. Mindezeket figyelembe véve szkeptikusan ültünk be Amerika Kapitány második szóló kalandjára… hogy aztán eldobjuk az agyunkat rögtön az első, hajós akciójelenettől és túlzás nélkül a Marvel a mai napig egyik, ha nem legjobb filmjét szolgáltassa.
“Hogy a fenébe tudott ez működni?”
A fejezetet bevezető idézet úgy gondolom, tökéletesen összefoglalja a Marvel 2014-es évét - de erre még visszatérünk a jövőheti A galaxis őrzői nosztalgiajáratunkban. Még mielőtt elkezdeném kivesézni A tél katonája sztoriját és a karaktereit a szokásos módon, ejtsünk néhány szót a forgatást megelőző történésekről.
Forgatókönyvíróknak azt a Christopher Markus és Stephen McFeely duót hozták vissza, akik az átlagos fogadtatású első részt, valamint az MFU egyik legrosszabbjának tartott Thor folytatást vetették papírra korábban. Sőt, ők követték el Michael Bay számára a Pain & Gain (2013) című csodát is. Szóval hát öhm izé… akadtak fenntartások a filmmel kapcsolatban. Főleg miután felfedték a rendezők személyét…
Az első részt összefogó Joe Johnston ugyanis nem tért vissza, helyette három jelöltre szűkítették le a folytatás rendezői székének betöltését. Az egyik az Olasz melót (2003) jegyző F. Gary Gray volt (aki helyette egy évvel később lerakta az asztalra az Egyenesen Comptonból című filmet 2015-ben), a másik pedig a 2011-es Sorsügynökség rendezője, George Nolfi, aki egyébként utólag belegondolva kifejezetten érdekes választás lehetett volna a film hasonló stílusa alapján.
Végül azonban a harmadik (és negyedik, heh) jelöltre, a Russo-fivérekre esett a választás. Arra az Anthony és Joe Russo-ra, akik korábban igazából csak a televíziós ténykedésükről lehettek ismerősek, mint Az ítélet: család (Arrested Development) és a Balfékek (Community) komédia sorozatok alkotói. Habár mindkét sit-com a mai napig elismert és közkedvelt, de akkoriban nyilván nem látta senki sem ezt a párost (kiegészülve a Markus és McFeely forgatókönyvíró duóval) működni egy Amerika Kapitány film kapcsán.
Mennyire. Piszok. Nagyot. Tévedtünk.
Zsánerek ütközése: egy képregényfilm, mint politikai thriller
2014 jegyzi az évet, ahonnan a Marvel elkezdett játszani a különböző zsánerek keverésével a filmjeik során. Rájöttek, hogy a szokásos, szuperhősfilmekre jellemző formula nem fog hosszútávon működni - egyszerűen nem tudnának már igazi újdonságot felmutatni. A tél katonája pedig tökéletesen meg is erősítette őket a későbbi irányváltoztatásban.
A tél katonáját joggal tartják sokan inkább egy ‘70-es, ‘80-as évekre jellemző, Tom Clancy-féle politikai thrillernek és akciófilmnek, mintsem egy képregény adaptációnak. Az első fázis során bemutatott S.H.I.E.L.D. organizációját egy egészen más, egyszerre bürokratikus és korrupt oldaláról ismerhetjük meg, az “információ hatalom” mentalitás, illetve a velejáró titkolózás és manipuláció tökéletesen megmutatkozik az egész film során, valamint az ingoványos, morális talaj, amely a közbiztonságot érinti egy modern korban is komoly aktuálpolitikai problémákat feszeget. A barátból ellenség, ellenségből barát húzások pedig végigkísérik a történetet, senki sem az, aminek és akinek igazán látszik.
Nem tudom eléggé dicsérni a sztorit és az írást. Az adatelemzésen és mesterséges intelligencián alapuló Snowden-i alapkonfliktus zseniális: értem ezalatt a “21. század egy digitális könyv” gondolatmenetet vagy a Fury és Steve közötti ellentétet a szabadság és a félelem közötti szürke zónáról. A S.H.I.E.L.D.-ben évtizedek alatt rákos sejtként elburjánzó Hydra felfedése a film közepén az MFU egyik legnagyobb csavarja, A tél katonájának leleplezésével egyetemben.
Elképesztően felnőtt ez a film, írást tekintve nem győzök jeleneteket kiemelni, amik a fent említett morális problémákat tökéletesen bemutatják a néző számára. Fury és Steve beszélgetése a liftben és az analógia a Fury nagyapjával a változó, de még mindig félelemmel és veszéllyel teli világra számomra olyan mesteri szinten megírt párbeszéd, amit forgatókönyvíró órákon is mutogatni lehetne. Fury iszonyatosan feszült hangulatú merényletét Steve lakásán és Sitwell kihallgatását (egyúttal Sólyom első kosztümös feltűnését és Stephen Strange nevének legelső említését) is imádom a tetőn, de még sorolhatnám oldalakon át a jobbnál jobban megkonstruált jeleneteket, amik teljes tökéletességgel viszik vászonra a film központi mondanivalóját.
A párbeszédek és a történet kibontakozása is zseniális, az információ, az akció és a humor (amely kifejezetten eltér a Marveltől megszokott stílustól) tökéletesen van adagolva. Az MFU legjobb akciójelenetei is ennek a filmnek köszönhetőek, a nyitó bevetés a hajón, Fury autós üldözése, a közelharc az autópályán Steve és Bucky között, vagy a záró akciójelenet a három Helicarrier szállítón - mind-mind pörgős, kreatív és remekül koreografált.
A második fázis kapcsán nyilatkozta anno Kevin Feige, hogy szerették volna bemutatni, hogyan állnak vissza a hősök a Bosszúállók történései után a normális életükbe. Steve esetén ez hatványozottan igaz volt (és sikerrel is jártak), hiszen a Kapitány egy 70 évvel későbbi valóságba is bele kellett, hogy rázódjon. Térjünk is rá a karakterekre.
“Mindenki, aki veszélyt jelenthet.”
Evans számára úgy gondolom, hogy egy kiforrottabb és rétegeltebb karaktert írtak erre a filmre, mint a korábbi kettő esetén. Jobban át tudtam érezni a problémáit, elkezdődött nála az a morális megingás és rendszerbe vetett hit, amit később a Polgárháború során még inkább körüljártak az írók, továbbá kapott egy elég erős személyes dilemmát és konfliktust is a Tél Katonája kapcsán… de erről még pár bekezdéssel később. Egy szó mint száz, “senki kedvence” AmcsiKapcsi sokkalta szimpatikusabb és komplexebb lett, amit Chris Evans rendkívül hitelesen ad elő, számomra a legjobb alakítása a Polgárháború mellett a Kapitány szerepében.
Ráadásul az összes karakterrel kiemelkedő kémiát épített ki a filmben. A való életbe visszarázódni próbáló veterán azonnal megtalálja a közös nevezőt a hasonló cipőben járó Sam Wilson-nal - Anthony Mackie remek húzásnak bizonyult a Marvel részéről. Érdekesség, hogy a forgatókönyvírók kapcsán is felmerülhetett a neve a Pain & Gain-ből, de a majdnem-rendező George Nolfi is dolgozott már korábban vele a Sorsügynökség alatt. Bárhogy is találtak rá Mackie-re, én nagyon örülök neki, mert a való életben is egy elképesztően laza és szimpatikus színész, aki láthatóan kifejezetten élvez mechanikus katonai szárnyakkal repkedni ráérő szabadidejében.
Scarlett Johansson Fekete Özvegye is ebben a filmben kapott szerintem olyan szerepet a S.H.I.E.L.D. kémjeként, ami alapján jogosan követelik a rajongók a karakter szólófilmjét. Jobban megismerhettük a hátterét, hogy milyen élete is lehet Natashának. Remekül működik ő is együtt Evans-sel, a film kimagasló karakterpillanatait kettejük menekülése nyújtja a S.H.I.E.L.D. és Rumlow-ék hajtóvadászata elől. Ha már Rumlow: Frank Grillo is kifejezetten jó a kettős ügynök szerepében, örültem neki, mikor kiderült, hogy vissza fogják hozni a Polgárháborúra.
És persze, Sam Jackson is hozza az ezúttal emberi oldaláról is részletesebben bemutatott Furyt, valamint ScarJo mellett a visszaköszönő Cobie Smulders és a frissen érkező Emily VanCamp (akinek a szerepét majdnem Anna Kendrick nyerte) is kifejezetten badass-ek Maria Hillként és Sharon “13-as ügynök” Carterként, de akiről igazán érdemes még többet írni… az bizony Sebastian Stan.
Túlzás nélkül: a Tél Katonája az érzelmileg egyik legösszetettebb és legnehezebb karakter, akit a Marvel a képernyőre vitt az MFU során. Stan pedig ezt képes volt eljátszani gyakorlatilag tíz sornyi párbeszéddel úgy, hogy a film java részében végig maszkot visel és maximum a szemével tudott színészkedni. A hozzátartozó zenei aláfestés és az összes jelenete egy vészjóslóan borzongató atmoszférát teremt az emocionálisan darabokra tört karakter számára. Már áradoztam az autópályás harcjelenetről, de nem győzöm ismét felhozni a képsorokat, melynek végén lehullik a Tél Katonájáról a maszk és kiderül, hogy a még Fekete Özvegy által is rettegett szovjet bérgyilkos valójában Steve gyerekkori legjobb barátja. A film ezt követő részeiben mindkét karakter olyan belső vívódáson esik át, amely egy rendkívül egyedi, személyes konfliktus a Marvel filmeket tekintve. Pont ezért üt akkorát szó szerint Bucky fémkarja a zuhanó Helicarrieren a film végén - érezzük, hogy mennyi szörnyűségen és fájdalmon ment keresztül a karakter, melyet már az évtizedek során teljesen széthasított és kontrollált elméje sem tudott feldolgozni. Loki után a másik kimagasló antagonista, aki a film végére és a Polgárháborúra már inkább válik antihőssé. Nem véletlen, hogy annak a mindösszesen egyperces stáblista utáni jelenetnek is rendkívül örültem a Fekete Párduc végén, ugyanis kifejezetten kíváncsi vagyok rá, hová vezet a karakter útja a Végtelen háborúban. Ezt pedig Sebastian Stan A tél katonájában nyújtott páratlan alakítása érte el.
Akiről még nem esett szó, az a Robert Redford alakította S.H.I.E.L.D./Hydra vezérigazgató, Alexander Pierce. Azt mondják, a jó antagonista olyan, akinek értjük a motivációit és bizonyos szemszögből a saját történetének hőse is lehetne. Úgy gondolom, ilyen téren méltatlanul átsiklunk Pierce karakterén, ugyanis az általa vélt gondolatok a modernkori terrorizmus és egyéb fenyegetések megszüntetésével, az elhatározás, hogy a nagyobb jó érdekében akár életeket is képes feláldozni, szintén érdekes és kellőképp megindokolt karaktermotivációként szolgálnak az esetében. Nála a probléma szerintem a megvalósítás “mennyiségében” keresendő: egyszerűen túl keveset és túl rövid ideig szerepelt, egy-két jelenet még elfért volna neki. Cserébe viszont ha a képernyőről látjuk, akkor mind a színész, mind a karakter garantál egy olyan jelenlétet, amely bevonzza az ember figyelmét és el is gondolkozik a szavain.
Végszó
Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy pontot tegyek a visszatekintő kritikám végére, mert tényleg oldalakon keresztül tudnám még ajnározni a filmet. Számtalan “MFU rangsor” cikket és videót láttam az évek alatt: A tél katonája gyakorlatilag fixen helyet kap mindegyikben a dobogón, de az esetek többségében bizony neki osztják ki a méltó első helyezést.
Talán az erőssége az egyetlen gyengesége a filmnek sok rajongó számára: valahogy nem érződik igazi képregényfilmnek, és míg a legtöbb Marvel film esetén a túlzott poénkodást hozzák fel negatívumnak, úgy ez a produkció egyeseknek talán már-már túlzottan is komolykodó és politikai lehet.
Számomra viszont tökéletesen jól érzi magát ez a film – köszöni szépen – a mindenkori MFU rangsorom második helyén. Az aranyérmessel pedig pár hét múlva fogunk jelentkezni az Út a Végtelen háborúig cikkek részeként.
90%
Goretity Dániel
Az Út a Végtelen háborúig cikksorozat előző részei:
Út a Végtelen háborúig - 08. rész
Út a Végtelen háborúig - 07. rész
Út a Végtelen háborúig - 06. rész
Út a Végtelen háborúig - 05. rész
