Pszichológiai alapismeretek.

A Daredevil elsöprő sikere után kicsivel több mint hét hónappal érkezett a képernyőkre/monitorokra a második közös Netflix-Marvel termék, a Jessica Jones. Maga a karakter annyira nem volt ismert, mint Matt Murdock a szélesebb közönség köreiben, azonban a képregény olvasók számára már más volt a helyzet, hiszen Jessica Jones az Új Bosszúállóktól kezdve egyre gyakrabban és fontosabb szerepben tűnt fel a füzetek lapjain. A showrunnerséget, női főszereplős sorozat révén, az a Melissa Rosenberg kapta meg, aki korábban íróként vett részt az Alkonyat-sorozat elkészítésében, és írói, valamint produceri feladatokat látott el a közönség kedvenc Dexter néhány részében is, melyek közül az egyiket Emmy-díjra jelölték. A képregény sorozatok világa sem állt tőle messze, hiszen annak idején részt vett az egy évadot megélt Birds of Prey nevű DC/Warner Bros. projektben. A forgatás ideje itt sem volt rövidebb mint a Daredevil készítése során, azonban az előző közös Netflix-Marvel produktumhoz hasonlóan, a végeredményre itt sem lehetett panasz.

Megtalálni az ördögöt

Történetünk főhőse egy New York-i magánnyomozó, Jessica Jones (Krysten Rytter). Nem igazán kifinomult, a stílusa alpári és alkoholista, azonban szupererőkkel rendelkezik, amik hatékonnyá teszik a munkájában. Személyes melói mellett a Jerry Hogarth (Carrie-Ann Moss) által vezetett ügyvédi iroda is alkalmazni szokta, mint külsőst. Miután megkeresést kap egy eltűnt személlyel kapcsolatban, sokkoló helyzetben találja magát: a lány azzal az emberrel van együtt, aki korábban tönkretette Jessica életét - az elmét irányítani képes Kilgrave (David Tennant). Kilgrave munkásságának köszönhetően Jessica poszt-traumás stresszben szenved, és a jelenlegi viselkedése, valamint alkoholizmusa szintén erre a megrázkódtatásra vezethető vissza. Ezzel megindul az egész évadon át tartó macska-egér játék a főhős és gonosz közt. 

A főbb szereplők közt még megtalálható Luke Cage (Mike Colter), Jessica „romantikus szála”, már amennyire ebben a sorozatban lehet romantikáról beszélni, a neves rádiós és főhősnőnk húga, Patricia "Trish" Walker (Rachael Taylor), a korábbi Kilgrave szolga, Will Simpson őrmester (Will Traval), a megmentésre váró Hope Shlottman (Erin Moriarty) és a heroinfüggő szomszéd, Malcolm Ducasse (Eka Darville). A mellékszereplők sorában feltűnik Wendy Ross-Hogarth (Robin Weigert), aki az évad során válásba kezd feleségével, az idegesítő szomszéd, Robyn (Colby Minifie), valamint Albert (Michael Siberry) és Louise Thompson (Lisa Emery).

Az összetört álmok sugárútja

A színészválasztás során összejött egy újabb telitalálat a Marvel részéről. Kirsten Rytternek sikerült remekül hoznia a pszichés problémákkal küzdő, antiszociális, problémás magánnyomozónő szerepét. Már az első részben sikerül meggyőznie a nézőt arról, hogy ez a nő nem kis gondokkal küzd. A legnagyobb dicséretet azonban David Tennant érdemli. Én, mint Doctor Who rajongó, korábban is tisztában voltam az angol képességeivel, de még engem is sikerült lenyűgöznie azzal, milyen jól játssza ezt a torz világképpel rendelkező szociopatát. A sorozat legjobb momentumai szinte mind Kilgrave-hez köthetők, és ezt nagyban Tennant zsenialitásának köszönhetjük. A Daredevil-es írásban említettem, hogy D’Onofrio magasra tette a lécet az általa alakított Fisk-kel, nos, ezt Tennant nemhogy megugrotta, de túl is szárnyalta, és méltán lehet nevezni az eddigi legjobb Marvel Filmes Univerzum gonosznak. A két főszereplőtől pedig haloványabb, de semmiképp sem rosszabb teljesítményt nyújtottak a többiek.

Ugye már itt megkaptuk a Luke Cage-t alakító Mike Coltert, aki még nem volt az a képregényekben megszokott figura, de már lehetett látni, hogy jó lesz a golyóálló hős szerepére. A rutinosnak számító Carrie Ann-Mosst sem érheti panasz, valamint Eka Darville és Erin Moriarty is jól hozták az általuk megformált karaktert. Habár tőlük egy kicsivel gyengébbre sikerült Rachal Taylor és Will Traval játéka, őket sem lehet a rossz kategóriába sorolni. A mellékszereplők közül mindenképp ki kell emelni a Lisa Emery és Michael Siberry párost, akik nem kicsit vették a részük az évad egyik top-pillanatából, és Robin Weigert-re sem nagyon lehet negatívumot felhozni. Akit azonban hatalmas dicséret illet, az Colby Minfie, az idegesítő Robyn. Őt az ember két mondat után képes lett volna képernyőn keresztül felpofozni, nem hiába, akik direktben zavaró karaktert hoznak, azok általában jó színésznek nevezhetők, „a la Joffrey”. Fontos megjegyezni, hogy az itt felsorakoztatott karakterek élete egy ponton túl már nem úgy alakult, mint ahogy azt ők korábban elképzelték, vagy szerették volna, és ezt sikerült mindenkinél egységesen jól ábrázolni.

Valóság show

A Jessica Jones hangulatvilágával a Marvelnek sikerült valami igazán egyedit alkotnia a képregény sorozatok világában. Ha kategorizálni szeretnénk, leginkább a pszichológiai thriller lenne a legmegfelelőbb jelző. Az évad első részétől az utolsóig, van egy nyomasztó hangulat, ami hol erősebb, hol gyengébb, de folyamatosan jelen van és érezhető. Itt is megtalálható a már a Daredevilnél egyaránt említett „Netflix érzés”, azonban a sorozat típusából eredően egy kevésbé pörgő, sokkal inkább elgondolkodtató műsort kapunk, ez pedig pont hogy megadja a Jessica Jones varázsát. Az akció és harcjelenetek helyett (ezekből nincs is túl sok) inkább a dialógusokon, az érzelmeken és a drámán van a hangsúly. Olyan, a hétköznapok során is előforduló helyzetekkel találja szemben magát az ember, mint a függőség, poszttraumás stressz, rehabilitáció, társas kapcsolatok, a megbánás, valamint hogy milyen helyzetek alakítják egy ember élet szemléletének a kialakulását.

New York itt ábrázolását tekintve is sokkal életszerűbb. A „Nagy Almát” már láthattuk sokféleképp, elég ha csak az olyan nagy nevű szériákra gondolunk, mint a Jóbarátok, Szex és New York, vagy az Így jártam anyátokkal, ahol a város mindig egy csalogató, kissé varázslatos helynek tűnik, itt azonban a külső helyszíneket elnézve semmivel nem másabb, mint a világon bármely nagyváros a hétköznapokban. A képi világ ha nem is szürkének, de valóságosnak hat, és mivel sokszor a valóság is nyomasztó tud lenni, így nem keveset hozzátesz a már fent említett hangulathoz, ami a sorozatot övezi. Ezt a hangulatot kiegészíti a sorozat zenei világa is, főleg a „parásabb” helyzetek során. Kommentben felmerült, és az egyik szerkesztőtárs is jelezte, hogy bizony a Jessica Jones intro szintén remek. Rossznak én sem mondom, inkább másabbnak. Ha végignézzük, mintha egy 3D galériában lennénk – Wilson Fisk breathes heavily – számomra azonban emlékezetesebb a Daredevil nyitánya.

Smile

Összegészében elmondható hogy a Netflix-Marvel együttműködés második terméke is egy remekmű lett. A képregény sorozatok közül nem lehet hasonlót találni sem stílusban, sem hangulatban a mai napig, és a jelenlegi tendenciákat elnézve nem is fogunk. A tizenhárom rész alatt egy kerek egész történetet kapunk, amihez egy hónappal a megjelenés után berendelték a folytatást, ennek megjelenése azonban még várat magára. A Jessica Jones az átlag televíziós felhozataltól merőben eltérő, és sokak számára talán nehezebben emészthető műsor lett, ami ha hagyod, hogy magába szippantson, a lezárásig már nem is fog elengedni. Ha valami újszerű élményre vágyik az ember, egy próbát mindenképp megér.