Marvel filmről még biztosan nem távoztál olyan érzéssel, mint erről fogsz.

Szinte felfoghatatlannak tűnik, hogy tíz évvel ezelőtt került mozikba az akkor újonnan alapult, teljesen független Marvel Studios első élőszereplős alkotása, a Vasember, amely gyakorlatilag kockázatok hegye volt – a nem kifejezetten fényes múltú Robert Downey Jr. szerepre való kiválasztásán át az érdemi forgatókönyv hiányáig, számos tényezőn megcsúszhatott volna Jon Favreau rendezése. Ugyanez ráhúzható a Bosszúállókra is, hiszen ember legyen a talpán, mondták, aki képes letenni az asztalra, de főként összetartani egy konzisztens filmes univerzumot, ahol a karakterek ugyanabban a világnak léteznek és járnak át egymás filmjeibe. Ehhez képest itt vagyunk most 18, összességében a kritikusok és a rajongók által egyaránt elismert kasszasiker produkcióval a hátunk mögött, és napokon belül megérkezik az összes eddigi történést felölelő Végtelen háború, amihez fogható várakozást nem sok minden előzött meg a mozi történetében.

Rajongóként mi is nagy elvárásokkal és még annál is nagyobb izgatottsággal ültünk be a vetítésre – nézzük meg (egyelőre értelemszerűen abszolút spoilerektől mentesen), miként sikerült ezeket teljesíteni.

A film története az Amerika Kapitány: Polgárháború eseményei után veszi fel a fonalat: a csapat feloszlott és mindenki külön utakon jár, miközben egy eddig sosem tapasztalt veszély kezd formát önteni a kozmoszban. Thanost első alkalommal a Bosszúállók stáblistás jelenetében figyelhettük meg egy ördögi vigyorral az arcán, aki több éven át tartó üldögélést és kisebb-nagyobb cameókat (A galaxis őrzői, Bosszúállók: Ultron kora) követően végre készen áll megvalósítani az egész világmindenségre kiterjedő terveit, miszerint a hat Végtelen Kő összegyűjtésével egyensúlyt teremt az univerzumban. Hőseink természetesen nem rajonganak az elképzelésért.

Ahogy azt a kedvcsinálók és a marketing anyagok jó része előzetesen felvázolta számunkra, Joe és Anthony Russo rendezőpáros kisebb csoportokra osztva mozgatja a megannyi rendelkezésre álló bábut a sakktáblán. Ott van a New York-i csapat (Vasember, Doctor Strange, Bruce Banner, Wong és Pókember), a wakandaiak és a többi földi hős (Amerika Kapitány, Fekete Özvegy, Skarlát Boszorkány stb.), valamint az Őrzők immár Thorral kiegészülve. Bár a történet előre haladtával persze változnak kisebb-nagyobb mértékben ezek a felállások, érezhető, hogy a kezdeti csapatokat tudatosan állították össze - mindegyik totál más hangulatú jeleneteket eredményez, a humorfaktorért például az Őrzők és a Tony-Strange páros felel túlnyomóan, amíg nem kezd el nagyjából félúton egyre súlyosbodni a tét. A két direktor A tél katonájával és elsősorban a Polgárháborúval már bebizonyította, hogy képesek mesteri módon kezelni egyszerre több szereplőt, ez az adottság pedig különösen jól jött a Végtelen háború esetén. Nem mondom, hogy nincs néhány olyan karakter, aki kissé megsínylett a többiek mellett és én személy szerint keveselltem a vásznon töltött idejét, de kárpótlásul a szereplők zömének jutott egy-egy emlékezetes pillanat.

Érthető módon ez a rengeteg sztoriszál, szereplő és helyszín feszes tempót követel, alapvetően a film az első képkockájától az utolsóig színtiszta akcióval telik, megállás nélkül pörögve. Talán a "tömény" szóval tudnám a legjobban jellemezni, és ez nem feltétlen negatívan értelmezendő - grandiózusságát és céljait tekintve lehetetlen elképzelni más megvalósításban, elvégre az így sem rövid 2 és fél órás játékidejéhez képest (amivel az eddigi leghosszabb Marvel film) is nagyon sok jelenet végezte a vágószoba padlóján, legfőképp az Őrült Titán múltjával kapcsolatban.

Nem újdonság annak, aki legalább egy trailert látott, hogy a Titánon és Wakandában két nagyobb volumenű összecsapás játszódik egymással párhuzamosan a film utolsó harmadában, amelyek külön-külön is feltörlik a padlót az ominózus repteres harccal, de akár még a New York-i csatával is. A karakterek közti együttműködés, a képességek kreatív használata, valamint az ezekhez domináló látvány egyszerűen páratlan, és amikor azt hiszed, ezt már nem lehet überelni, rád cáfolnak percek alatt.

Mint említettem, a Végtelen háború kimondottan akció orientált, de amikor nem az egymás szemet gyönyörködtető püfölésén van a sor, kérdés nélkül a szereplők interakciói viszik a pálmát. Várható volt, hogy ennyi radikálisan különböző személyiség találkozása nagyon vicces jeleneteket fog eredményezni, és az írók nem okoztak csalódást – zseniális szóváltásokat köszönhetünk nekik, amiken percekkel később is képes lehetsz mosolyogni. De ha már itt tartunk, fontos megemlíteni, hogy szerencsére Russoék ismét helyén kezelték a poénkodást és nem esnek át egyszer sem a ló túloldalára, a drámai pillanatok a humor felett állnak mennyiségben és minőségben is. 

Nem hazudtolták meg magukat, amikor szó szerint kijelentették, hogy ennek a filmnek Thanos a főszereplője. Kevés ennyire jól megírt gonoszt láttunk idáig a Marvel Moziverzumban (de akár mondhatnám azt, hogy összességében a zsáneren belül) Lokit és Killmongert leszámítva, legalábbis nem gyakori eset együtt érezni, sőt, talán egy picit még szurkolni is annak, aki közben megállás nélkül püföli a kedvenc szuperhősödet. A háttérsztorijából ugyan jó lett volna többet látni, de az indítékai így is teljességgel érthetőek és kellően megalapozottak, ezenfelül Josh Brolin elképesztő alakítást nyújt a CGI monstrum szerepében. Thanos biztos benne, hogy tetteivel az univerzum érdekét szolgálja, és a hozzá köthető sokadik katartikus pillanat után egy kicsit a nézőt is meggyőzi az igazáról. Nem utolsó szempont, hogy mindemellett olyan tekintélyt parancsoló karizmát épít ki magának rögtön az első percekben (illetve tart is fent töretlenül végig), amely szintén kiemeli őt a nagy átlagból.  

Óriási erénye a filmnek, hogy hosszú ideje először volt érezhető az, mennyire nincs biztonságban senki. A Végtelen háborút már a 2014 októberében történt hivatalos bejelentése óta egy szakaszt lezáró mérföldkőnek írták le a készítők, és az újoncokon kívül senkiről sem tudja az ember biztosan, terveznek-e az adott figurával bármit is a későbbiekben. A kockázat tehát óriási, minden képkockát átjár a feszültség és kilátástalanság érzete, ráadásul csak a végeredményt látva jön át igazán, miért vették ilyen komolyan a titoktartást. A záró képsorokról nyilvánvalóan nem most fogunk elemzésbe kezdeni, de maradjunk annyiban, ha nem lenne az az egy darab bónusz jelenet a legvégén, még akkor is végigülné a többség a teljes stáblistát maga elé meredve.

Világos, miért döntöttek úgy a rendezők, hogy "Végtelen háború – 2. rész" helyett új címet adnak a jövőre érkező folytatásnak, lévén ez a fejezet tökéletesen megáll a saját lábain egy kerek egészet alkotva. Persze, a negyedik részben viszik tovább, amit innen tovább lehet fűzni, de a két sztori várhatóan jelentősen eltér majd egymástól.

Mivel az univerzumépítés hatása sosem volt korábban ehhez fogható, ez a film kész katyvasz lesz azok számára, akik egy állomását is kihagyták a Végtelen háborúhoz vezető útnak. Thanost és a Fekete Rendet leszámítva gyakorlatilag a mostanra jól megismert karakterekkel dolgozik a produkció, a korábban beért kapcsolatrendszerekre alapozva dob le elég erős érzelmi bombákat, és feltételezi, tisztában vagyunk többek között a már megismert Végtelen Kövek helyzetével, mert amivel nem szükséges, nem húzzák az időt.

Bár összképet tekintve a harmadik Bosszúállók számomra nem ér fel a Polgárháborúhoz, magasan ott van a Marvel Moziverzum legjobbjai között. Egy bevállalós és rendkívül sötét, ugyanakkor szokás szerint nagyon szórakoztató Marvel mozi, amitől hosszú ideig nem szabadulnak a gondolataid a megtekintés után. Nem tökéletes, de úgy gondolom, egy ekkora volumenű alkotáshoz képest a lehető legtöbbet kihozta belőle az alkotógárda, és hibái abszolút eltörpülnek az élmény mellett, amit a kedvenc karaktereink együttes látványa nyújt a nagyvásznon. Nekem pedig az élmény számít, jelen esetben pláne – tíz évet vártunk rá, de megérte. 

85%

Kovács Gergő