Üdvözlöm, Carter ügynök!
Figyelem, az alábbi írás SPOILEREKET tartalmaz A S.H.I.E.L.D. ügynökei S07E03-ra vonatkozóan! Csakis saját felelősségre olvasd tovább!
Az előző hetek helyenként kissé nyomasztó hangulata után ezúttal egy jóval könnyedebb hangvételű epizódot kaptunk, ahol a jól eltalált poénok mellett még egy másik Marvel-sorozatból érkező vendégszereplőnek is kijutott a rivaldafényből.
Miután az újabb kényszerű időugrást követően sikeresen földet értek az amerikai kisvárosi legendákban csak 51-es körzetnek nevezett területen, a csapatnak egészen furcsa módon most nem kellett túl sokat gondolkodnia azon, hogy valójában miért oda érkeztek, ahová. A soraik rendezése és Enoch elvesztésének feldolgozása után Coulsonnak köszönhetően hamar kiderül, hogy az 51-es körzet bizony tényleg az amerikai kormány létesítménye, ahol titkos kísérletek folynak, csak éppen nem kis zöld emberkéket tanulmányoznak ott az 1955-ös években, hanem a jövőbeli S.H.I.E.L.D. néhány igen fontos technikai újítását szeretnék megteremteni.
A feladat tehát adott: valahogy be kell jutni a szupertitkosnak semmiképp sem nevezhető S.H.I.E.L.D. kutatóállomásra, ahol annak az igencsak kísérletinek nevezhető ionfúziós reaktor kutatásai folynak, amely nélkül a csapat időutazó főhadiszállása sem létezne. A kronikomok tehát tanultak legutóbb elkövetett hibájukból, hiszen ha nincs technológia, akkor nincsenek bosszantó ügynökök sem, akik követni tudnák őket téren és időn keresztül. A nagy beszivárgás előtt azonban Coulsonéknak szükségük van némi belső segítségre, pontosabban valakire, aki ismeri a bázis összes piszkos kis titkát. És ilyen szempontból ki lehetne tökéletesebb alany erre, mint az amerikai légierő egyik magas rangú tábornoka, aki pont abban a vendéglőben szeretne ételhez jutni, melyben éppen a csapat kávézgat?
A sikeres emberrablást követően máris kezdetét veszi a küldetés, ahol a magukat S.H.I.E.L.D. ügynöknek kiadó Coulson és Jemma – utóbbi egyenesen Peggy Carterként mutatkozik be – közelebbről is szemügyre veszik az ionfúziós reaktort. Persze a tárlatvezetéssel egybekötött ámuldozás után hamar rosszra fordul a helyet, ugyanis hiába van meg a kronikomok célpontja, ha egyelőre fogalmuk sincs arról, vajon ki lehet a teremben tartózkodó tudósok közül az említett mechanikus gyilkológép. Mivel az idő szorít, így nincs mit tenni: rögtönzött módon ki kell hallgatni szinte mindenkit, akinek bármi köze lehet a reaktorhoz, figyelve arra, hogy képes-e érzelmi reakciót adni a hozzá szegezett kérdésekre. Maga a vallatás természetesen egy pillanatra sem komolyan vehető, méghozzá olyannyira nem, hogy tényleg ember legyen a talpán, aki a látottak alapján nem tört ki hangos nevetésben.
Mikor a rekeszizmokat megdolgoztató információszerzés után úgy tűnne, hogy a dolgok valóban sínen vannak, egy a Carter ügynökből ismerős figura, pontosabban Peggy Carter egykori társa és kedvese, Daniel Sousa (Enver Gjokaj) is a helyszínre érkezik, akinek nem is kell néhány pillanatnál több, hogy csendben leleplezze a magát Peggynek kiadó Jemmát. Mivel az álcának lőttek, így jöhet is a B-terv: amíg Daisy CIA ügynökként valahogy megpróbálja kihozni Jemmát és Coulsont a „hűvösről”, addig a páratlan páros női pilótának álcázva magát mindent elkövet azért, hogy valamiképp, de sikeresen befejezzék a küldetést.
Sajnos ahogyan általában az lenni szokott, a rögtönzött tartalékterv közel sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, melynek eredményeképpen a kronikomoknak sikerül működésbe hozniuk a tervüket, miközben Yo-Yo mellett ezúttal May-en is eluralkodik a halálközeli élmények egyik utólagos velejárója, a PTSD, vagyis a poszttraumás stressz szindróma. Egy gyors lelkifröccs után a hölgyek hiába erednek a szabotőr nyomába, végül képtelenek megállítani, ami amellett, hogy egy egyelőre beláthatatlan következményeket okozó láncreakciót indít be az időfolyamban, az ebből eredő lökéshullámnak az ekkor éppen egy másik kronikommal birkózó Coulsont is sikerül a padlóra küldenie. Noha Coulson vélhetően nem szenvedett súlyos sérüléseket, a tény, hogy mindez az amúgy is gyanakvó Daniel Sousa közvetlen társaságában következett be, még a legoptimistább hozzáállással sem kecsegtet túl sok jóval.
80%
Már nagyon itt volt az ideje, hogy a hatodik évad teljes melankóliája és az előző két felvonás kellemes nosztalgiázása után végre egy könnyedebb epizódot kapjunk, ahol ugyan tovább szőtték az időutazásos szálakat, azonban nyilvánvaló, hogy a dráma, valamint az azt kísérő történet helyett ezúttal mégis a humor kapta az igazi főszerepet.
Pozitívum
(+) Jóval könnyedebb hangvétel, rekeszizmokat próbára tévő poénokkal
(+) Egy ismerős vendégszereplő a Carter ügynökből
Negatívum
(-) A valódi dráma hiánya, ami egyeseket biztosan zavarni fog
(-) Fitz még mindig sehol
Gaál Alexander
