A Kingpin erős kezdéssel indítja a Megtorló önálló sorozatát.
A nagy magyarországi képregénydömpingben szerencsére eljutottunk odáig, hogy a kevésbé ismert címek mellett az eddig kitörni nem igazán tudó karakterek is önálló köteteket, sorozatokat kapnak. Legyen bármennyire népszerű karakter a Megtorló, itthon önjogán elég kevés lehetőséget kapott a bemutatkozásra. Egy önálló kötet és néhány A-listás hős történetének mellékszerepe után úgy néz ki, végre eljött a könyörtelen bosszúálló ideje. A Nagy Marvel-Képregénygyűjteményben két kötet is Frank Castle történetét dolgozza majd fel, a Kingpin pedig a nyári képregénybörzére időzítve elindította az antihős saját sorozatát is. A Végszó című kötetben két önálló történet található a klasszikussá nemesedett Garth Ennis által írt MAX szériából, amik remekül ragadják meg a Megtorló karakterének valódi esszenciáját.
Az észak-ír fenegyerek 2000-ben és 2001-ben már dolgozott az akkor némileg megtépázott hírnevű Megtorló képregényeken, de a 2004-ben, a Marvel kizárólag felnőtteket célzó alkiadójánál elindított széria új távlatokat nyitott Ennis előtt. Lehetősége támadt arra, hogy jóval szabadszájúbb legyen és explicitebben ábrázolja Frank Castle ámokfutását. Ennis, ha nem is értelmezte újra a karaktert, de leásott lényegének legmélyére, hogy valószerűbb alapokra helyezze és érzékletesebben mutathassa be a Frank küldetéstudata mögött rejlő pszichológiai folyamatokat. Ezzel együtt szakított a Marvel akkori elsődleges idővonalával, a Megtorló valós időben öregszik, valamint a szupererővel rendelkező metahumánok is teljes mértékben hiányoznak a sorozatból. Így egy nyers, rögrealista, a fantasztikum helyett inkább a brutális, B-kategóriás akciófilmek ismérveit és működési mechanizmusait felhasználó történetfolyam keletkezett, egy idősebb, könyörtelenebb, kiábrándultabb Megtorlóval a főszerepben. A Végszó ahelyett, hogy elkezdené a fősorba bevezetni az olvasót, két olyan saját lábán is megálló rövid történetet szerepeltet lapjain, amik megmutatják, hogy miért nehéz azóta is Ennisnél kompetensebb személyt találni Megtorló képregények írására.
A két történet közt nincs szoros ok-okozati összefüggés, de egyértelmű összekötő elem a helyszín, ami mindkét esetben egy börtön. Az A cella című sztoriban Frank feladja magát, hogy így az általa üldözött söpredék közelébe kerüljön. Elsősorban az öregekre, azaz egy olyan maffia öt tagjára vadászik, akik különösen érzékeny és személyes ügyben keresztezték korábban a Megtorló útját. Frank bármire képes, hogy a közelükbe kerüljön és keresztülvigye tervét. Ám a szimpla kivégzés kevés lenne esetükben, így a börtön falai közt a körülményekhez képest egy kivételesen kimunkált és valódi katarzist tartogató leszámolás veszi kezdetét.
A lassabban folyó börtönthriller narratívából kibomló történet természetesen nem finomkodik sem a nyelvezetet, sem az erőszakot illetően. A képivilágért Lewis LaRosa felelt, és Ennis története tökéletes vizualitással egészül ki a kezei alatt. A sötét sztorihoz persze sötét színek passzolnak. A némileg szögletes, de mégis realista rajzok kevés színt használnak, és alapvetően visszafogottnak nevezhető a színezés. De ahol a helyzet úgy kívánja, ott megjelennek a vörös, vagy a zöld és kék fenyegetőbb, agresszívabb, sötétebb árnyalatai. Az idősödő, önszántából kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülő, kicsit Clint Eastwoodra hasonlító Frank még ilyen körülmények közt is higgadtan és brutálisan kezeli a felmerülő helyzeteket, amiket a remek arcközelik is érzékeltetnek. A panelezés és kompozíciók semmi extrát nem tartalmaznak, de a vizuális történetmesélés mégis remekül működik. Gyakran használ „szélesvásznú” paneleket, amik csak a hangsúlyosabb momentumoknál módosulnak valamelyest és fontos eszköze a megfelelő hatás elérésében a vizuális fokozás. A cella tehát úgy ér el zsigerien könyörtelen és brutális hatást, hogy nem kifejezetten látványos, de ahogy az ideális esetben elvárható, a képivilág tökéletesen kiegészíti a katartikus, a hőst remekül definiáló történetet.
Ezzel szemben a kötet címadója, a Végszó, egy színesebb, a realizmussal történetében és vizualitásában is valamelyest szakító poszt-apokaliptikus lázálom. A nukleáris holokauszt idején Frank a Sing-Singben tölti idejét, de a börtönből kitörve még egy utolsó bevetésre indul a jelenlegi állapotokat előidéző romlott elit ellen. Miután alkalmi társával átvágtak a romba dőlt New Yorkon, és elérték célállomásukat, a Megtorlónak talán az egész emberiség sorsát meghatározó döntést kell meghoznia.
A jövőben játszódó történet szerint Frank már a hetvenes éveiben járhat, de ha lehet, akkor még kiábrándultabb és cinikusabb, határozott véleménye van az emberiség egészéről, valamint továbbra sem alkuszik és nem hezitál, ha döntéshozatalról van szó. A minden szempontból a véget jelentő poszt-apokaliptikus sztori kiált egy stilizáltabb látványvilágért, amiért ezúttal a horrorveterán Richard Corben felelt. Színes, karikatúraszerű rajzai gyakran metal lemezborítókat juttathatnak eszünkbe, ám stílusa némileg elüt a Megtorlónál általában megszokottaktól. Groteszk, torz, sokszor elnagyolt rajzai érzékletesen mutatják be a sugárzás okozta környezeti és testi pusztulást, ám a karakterrajzok nem mindig egyenletesek. Az arcok, a szájak és a testarányok időnként a felismerhetőség kárára is mennek, és így lesz egy furcsán parodisztikus jellege az egész történetnek. De szerencsére ez a stilisztikai kérdés nem annyira domináns, hogy általánosságban lehúzza az egész alkotást, és az is elképzelhető, hogy valakinek maradéktalanul bejön ez az ábrázolásmód.
A Kingpin kiadó Megtorló sorozata tehát elég erős rajtot vett, ami nemcsak a karakter rajongóinak ajánlott, de azoknak is jó belépőt biztosíthat, akik most ismerkednének meg az önbíráskodó antihős történetével.
Cím:
Megtorló – Végszó
(Punisher: The End, Punisher: The Cell)
Írta:
Garth Ennis
Rajzolta:
Richard Corben, Lewis LaRosa
Eredeti megjelenés:
Punisher: The End, Punisher: The Cell
2004-2005
MAX Comics
Magyar megjelenés:
2019
Kingpin kiadó
Formátum: Puhafedeles kötet
Oldalszám: 100 oldal
Megrendelhető a borítóra kattintva.
Laki Péter