Pótoltuk néhány elmaradt televíziós értékelésünket. 

Nemcsak a moziban, de a televízió képernyőjén is igazi Marvel-dömpingnek lehettünk tanúi az elmúlt időszakban. A nagy hajrában sajnos elszalasztottuk az alkalmat, hogy az egyes produkciókról külön kritikát jelentessünk meg, de most pótoljuk lemaradásunkat, és egy cikken belül értekezünk a Runaways, a Légió és a Jessica Jones hazánkban nemrégiben bemutatott legújabb évadairól is.

Marvel’s Runaways (2. évad)

Ismétlésekért a Viasat6 műsorát érdemes figyelni.

A Hulu-féle Runaways több szempontból is hátrányos helyzettel indult el hazánkban. Képregényként eleve inkább egy rétegsorozatról van szó, mely Magyarországon szinte teljesen ismeretlennek számít. Nemhogy önálló füzetük nem jelent még meg fordításban, de a felvonuló karakterek közül még csak vendégszereplőként sem találkozhattunk senkivel a csapatból. Csakúgy, mint Brian K. Vaughan alapul szolgáló, többszörösen elismert képregényére, úgy a televíziós szériára is igaz, hogy bár hivatalosan a nagy Marvel-univerzumon belül létezik, annak mégis inkább egy elszeparált szegletét térképezi fel. Valószínűleg ez az oka annak, hogy még az elhivatott hazai Marvel-rajongók közül is csak keveseket tudott igazán lázba hozni a Hulu produkciója, melynek epizódjait hétről hétre a Viasat csatornái szállították nekünk. A show legnagyobb erőssége véleményem szerint a karakterek közti remek dinamika volt az első évadban, mely szerencsére a második szezonra sem veszett el. A szereplők egyenként is kellően érdekesek és sokrétűek, de a köztük lévő összhang adja a Runaways sava-borsát. Mind a Chase-Gert, mind a Niko-Karolina duó esetében jól működik a kémia, és élvezet nézni a párok tagjainak ellentétekből fakadó konfliktusait. Alex ezúttal kicsit háttérbe szorul, és a szerelmi szál sem igazán akar életre kelni az ő esetében, szegény Molly pedig továbbra is teljesen felesleges tölteléknek tűnik. Alapvetően a szülők is meglepően jól kidolgozott karakterek maradtak, Julian McMahon pedig továbbra is meggyőző főgonosznak bizonyul. Összességében két problémám volt a második évaddal. Az egyik a 13 epizódos formátum, melyet, csakúgy, mint a netflixes Marvel-cuccok többségénél, az alkotók nem voltak képesek kitölteni. Ebből kifolyólag van itt pár felesleges mellékszál és indokolatlan fordulat, de összességében azért azt mondhatom, hogy a készítők végig fenn tudták tartani a figyelmemet. A másik problémám a büdzsé hiányosságaira vezethető vissza, amit egyre nehezebb lesz palástolni. Kissé komikus, hogy egy Runaways néven futó csapat két évad alatt sem hagyta még el Los Angeles határát, illetve az a bosszantó televíziós szokás is felüti fejét, hogy ha bármilyen természetfeletti lény jelenik meg a színen, annak többnyire emberi alakot kell öltenie.

75%

Légió (2. évad)

Elérhető magyar szinkronnal és felirattal az HBO GO kínálatában.

Csakúgy, mint az első évad, a Légió második szezonja sem való mindenkinek. Tipikusan egy olyan szériával van dolgunk, amit az ember vagy nagyon utál, vagy nagyon imád, középút nincs. Noah Hawley delíriumos rémálmokban gazdag, verbális és vizuális metaforák végeláthatatlan sorából felépülő, legalább hat különböző műfajt elegyítő experimentális képregényadaptációjának első szezonját én személy szerint egy közel tökéletes alkotásnak tartottam. Ehhez képest a második évad sajnos komoly visszalépés. Ennek legfőbb oka azt hiszem, az a tény, hogy Hawley érezhetően nem gondolkodott egy szezonnál tovább, amikor a képernyőre álmodta David Haller mentális ámokfutását. A nyolc részből álló első évadot számomra az tette különösen élvezetessé, hogy a záróepizódig sem tudhattuk biztosan, hogy amit látunk, az tényleg megtörténik-e, vagy csak az elmegyógyintézetben vegetáló David eszelős fantáziájának megelevenedését tapasztaljuk-e. Most, hogy erre a kérdésre már megkaptuk a választ (megkaptuk?), a sorozat elveszítette a vezérvonalát, Hawley pedig látszólag már csak random módon szórja ránk egyik extravagáns ötletét a másik után. Hadd szögezzem le, olyasvalakiként, aki Stanley Kubrick, David Lynch és Charlie Kaufman filmjein szocializálódott (akikhez amúgy Hawley csapata sem volt rest inspirációért nyúlni), mindig örömmel vetem bele magam egy jól megcsinált pszichotripbe. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy az említett úriembereknél is akkor működött legjobban a szürrealizmus, ha azt kellő mennyiségű realizmussal egyensúlyozták ki, kapaszkodót adva ezzel a nézőknek. A Légió második szezonjában Hawley ezzel már nem is próbálkozik, így lassan, de biztosan eljutunk arra a pontra, amikor már azt mondhatjuk, hogy fogalmunk sincs, mit nézünk, de amit látunk, az tetszik. Mert bizony a sorozat van annyira elborult, inventív és vizuálisan lehengerlő, hogy unatkozni még így sem lehet rajta, sőt. Egyszerűen csak képtelenség rendszert felfedezni a káoszban, ebből kifolyólag pedig a karakterekkel sem igazán tudunk együtt sodródni, és túl sok a funkció nélküli üresjárat. Ha szigorú akarnék lenni, azt mondanám, hogy a 4-5-6., illetve 9. epizódok lazán kihagyhatóak lettek volna, továbbá Jon Hamm közbeiktatott pszichológia-gyorstalpalóiban sem láttam túl sok fantáziát. Ugyanakkor egyáltalán nem lepődnék meg azon, ha sokan pontosan emiatt a művészi kakofónia miatt szeretnék ezt az évadot.

70%

Marvel's Jessica Jones (3. évad)

Elérhető magyar felirattal a Netflix kínálatában.

Szomorú belegondolni, hogy négy éve született csak meg a Netflix Marvel-univerzuma, és máris búcsúznunk kell tőle. Az idei két évad (The Punisher, Jessica Jones) élvezeti értékét már rendesen csorbította annak tudata, hogy valószínűleg soha többé (vagy legalábbis hosszú ideig) nem látjuk viszont a karakterek ezen inkarnációit, de nem ez velük ez egyedüli probléma. Sajnos az utolsó szezonra mindkét esetben kifogyott a kreatív szufla. Jessica Jones kalandjainak színvonalában gyakorlatilag egyforma mértékű visszaesés figyelhető meg évadról évadra. Nagyon messzire kerültünk már az első szezon szintjétől, melyet tényleg nem lehetett abbahagyni. Az alapvető probléma talán az, hogy Jessica azon specifikus képregényhősök egyike, akivel csak bizonyos írók tudnak jól bánni. Esetünkben Brian Michael Bendis, aki Jones szülőatyja és rövid életű sorozatának szerzője volt. A Netflix szériája is akkor ragyogott a legfényesebben, amikor Bendis irományai alapján dolgoztak a készítők, de mióta a második évadtól kezdve a saját fejük után kezdtek el menni, a sorozat egyre érdektelenebbé vált. Az utolsó szezon egyértelmű mélypontja Jones tévés pályafutásának. Jessica és Trish négy éve érlelődő konfrontációja nagyon nyögvenyelősen akar beteljesülni, miközben messze túl sok figyelem irányul az évad klisékből összetákolt pszichopatájára, Sallingerre. Védelmére legyen mondva, a karakternek nincs igazán más funkciója a történetben, mint hogy a két hősnő karakterfejlődését szolgálja. A cselekmény frusztrálóan lassan bontakozik ki, a fordulatok kiszámíthatóak, a mellékszereplők többsége érdektelen, Krysten Ritter és Benjamin Walker között pedig negyedannyira sem szikrázik a levegő, mint anno a Jessica-Luke Cage páros esetében. Ritter ugyanakkor továbbra is remekül hozza a megfáradt, hősködésre alkalmatlan magánnyomozót, akinek ugyanakkor helyén van a szíve, és ha akarná, sem tudná az ellenkezőjét tenni annak, ami helyes. Rachael Taylor szintén brillírozik a Hellcatté avanzsált Trish szerepében. Ha azt vesszük, hogy mind a karakter, mind a színésznő sztereotipikus legjobb barátnőként mutatkozott be annak idején a sorozatban, még figyelemreméltóbb az az út, amit a három évad alatt bejártunk vele.

55%

Szatyina Dávid