Még ha nem is könnyű elbúcsúzni, egyszer minden véget ér.

„Én vagyok Vasember.” Egy évtizeddel korábban ez a három szó olyan lavinát indított útjára, amiről senki nem mert volna még csak álmodni sem. Meglehetősen hosszú ideje természetes jelenség, hogy a vezető kiadók gigászi, már-már megszámlálhatatlan karaktert mozgató képregényes eseményeket vetnek papírra, amiket az olvasók nyilvánvalóan visznek, mint a cukrot, hiszen ki ne szeretné vállvetve harcolni látni kedvenc szuperhőseit? Ezt a kérdést tette fel Kevin Feige is, mikor megálmodta az összefüggő mozis univerzum koncepcióját. Igen ám, de egy hasonló vállalkozás a filmvásznon nemcsak rengeteg szervezést, időt és pénzt igényel, de szükség van kellő megalapozottságra is, hogy a közönség valóban izgulni tudjon a szereplőkért, és ne úgy lássa őket, mint testileg és lelkileg egyaránt sebezhetetlen félisteneket. Pontosan ez az, amiben a Marvel egészen a kezdetektől kiváló: olyan hősöket teremt, akikkel nagyon könnyen azonosulni tudunk, hiszen mindannyian esendő, időnként morálisan megkérdőjelezhető és saját baklövéseikből tanulni tudó figurák, legyen szó páncélba bújt milliárdos zseniről, felerősített szuperkatonáról, vagy ha már szóba került, akár egy villámokat szóró (fél)istenről.

Ebből a receptből egy minden téren elsöprő sikert arató produkciót főztek ki 2012-ben a Bosszúállókkal, és ami Joss Whedon rendezésének filmiparra gyakorolt hatását a legjobban tükrözi, hogy azóta megannyi stúdió próbálkozott már saját filmes univerzumokkal (hozzá kell tenni, több-kevesebb sikerrel). Amellett, hogy bőven van igény még többre a Föld legnagyobb hőseiből, az is hamar világossá vált, hogy a Végtelen Kövek felvezetésével és a kamerába vigyorgó lila fickóval a Marvel Moziverzum egy előre meghatározott végkifejlet irányába menetel – amikor pedig 2014 októberében Feige bejelentette a Harmadik Fázis filmjeit, köztük az egy év különbséggel mozikba kerülő két Bosszúállókkal, kiderült, nincsen annyira messze az a végkifejlet. Habár az alkotóknak kinézett egy jó kis logisztikai rémálom (nem könnyű meló összeegyeztetni több mint húsz gyakran foglalkoztatott színész menetrendjét, valamint összefogni tíz év történetszálait), de ezt könnyűszerrel megugorva a Végtelen háború minden várakozást felülmúlt, és egyszerre roppant mód nehézzé tette azt az időszakot, ami a folytatás bemutatójáig várt minden egyes rajongóra.

A kissé hosszúra nyúlt bevezető után eljött hát az ideje, hogy kivesézzük az év legtöbb figyelmet kapó szuperhősfilmjét, egyelőre persze teljességgel spoilermentesen.

A Bosszúállók: Végjáték történetéről bőven elég lesz annyit elmondanom, hogy mindössze hetekkel az ominózus csettintést követően veszi fel a fonalat: a Thanos szülőbolygóján lezajló összecsapás eredményeként meghibásodott, így szüntelenül az űrben sodródó Benatar fedélzetén Tony Stark és Nebula már az utolsókat rúgják, miközben a maroknyi megmaradt földi hős fáradhatatlanul azon munkálkodik, hogy megtalálják az Őrült Titánt, és a Kövek erejét felhasználva visszafordítsák az egész világegyetemre kiható tettét – és az első halvány reménysugarat Marvel Kapitány érkezése hozza magával. Ha netán valamiért ismerősen csengne ez a pár sor, az minden bizonnyal azért lehet, mert a marketing ennyit mutatott meg, se többet, se kevesebbet. Kevin Feige nem túlzott nagyot azzal a kijelentésével, miszerint a kedvcsinálókat javarészt a film első harmadából fogják összevágni, és az a piszok nagy helyzet, hogy erre igen nyomós okuk volt, ezt viszont már nem ebben az írásban fogom részletesen fejtegetni. (Maradjunk abban, hogy a cselekmény előrehaladtával Fekete Özvegy hajszínét illetően következik be a legkisebb változás.)

Biztos tisztában vagytok vele néhányan, de ha nem, akkor most eláruljuk, hogy ezt a két egymással szinte párhuzamosan forgatott Bosszúállók-filmet eredetileg Végtelen háború első és második részként jelentette be a stúdió, azonban látva a kész produkciókat abszolút érthető, miért döntöttek végül az alcím megváltoztatása mellett. Noha a Végjáték az előző rész közvetlen folytatása, és konfliktusát is a korábbi események adják, a két alkotás ettől függetlenül módfelett különbözik egymástól. A legfőbb különbség abban rejlik, hogy míg a Végtelen háború eseményeit rendhagyó módon a főgonosz, vagyis Thanos szemszögéből követhettük végig, ezáltal pedig a hősök is mind az ő cselekedeteire reagáltak, ez most épp fordítva történik. A figyelem újfent a Bosszúállókra hárul, amely azért tud igazán érdekes lenni, mert fennállása óta a csapat először bukott el, és hát ki mást okolnának ezért jó szuperhős mentalitásuk lévén (nyilván Josh Brolin CGI monstrumát leszámítva), mint saját magukat.

Ahogy arra mindenki számít az el nem porladt karaktereket elnézve, a legtöbb játékidővel az eredeti hatos büszkélkedhet, ám előre szólunk, az írópáros nem kíméli érzelmileg sem őket, sem a nézőket. A Végtelen háborúban csúnyán kispadra ültetett Amerika Kapitány és Fekete Özvegy az ígéretekhez híven megkapják a maguk nagy pillanatait, a Roninná avanzsált Sólyomszemet remek viszontlátni, de az egyik legnagyobb meglepetést határozottan Banner jelentette számomra. Mindnyájan vitathatatlanul kiemelkedő alakítást nyújtanak a filmben, meg merném kockáztatni, hogy marveles pályafutásuk legjobbját – kifejezetten igaz ez Robert Downey Jr. és Chris Evans párosára, akik mindketten a Marvel Moziverzum szívét és lelkét képezik, ezt nem győzik újra és újra bebizonyítani. De ha már a szereplőknél járok, feltétlenül reagálni akartam arra a bemutatót megelőző hetekben elég gyakran hangoztatott felvetésre, miszerint nehogy már ellopja a show-t a régiek elől az újonnan bevezetett Marvel Kapitány… Ezt az aggodalmat akkor sem tudtam hova tenni, de most már a látottak is megerősítettek azzal kapcsolatban, hogy nem, értelemszerűen szó sincs ilyesmiről. Carolnak megvan a maga kulcsfontosságú szerepe a történetben, akárcsak Hangyának, Mordálynak vagy Hadigépnek, de ez a film elsősorban a Bosszúállók eredeti felállása előtt tiszteleg minden ízében, akikkel egykor minden útjára indult.

Egyaránt szembetűnő lehet, hogy a Végtelen háborúval ellentétben, ahol gyakorlatilag az első perctől az utolsóig megszakítás nélkül megy a csihi-puhi, a készítők ezúttal még inkább a drámára és a karakterek közti interakciókra fektették a hangsúlyt, az akció csak másodlagos. Habár ez várható volt a Végtelen háború tragikus fináléjának tükrében, azt már egyértelműen kevésbé láttam jönni, hogy a humor is ilyen mértékben jelen lesz… Ne értsetek félre, akár korábbi rendezéseikben, a Russo tesók ez alkalommal sem esnek át a ló túloldalára poénkodás terén, csupán én nem hittem volna, hogy még most is sikerül becsempészniük nem egy sírva röhőgős jelenetet. Cserébe nagyon mély, sokszor egészen torokszorító karakterpillanatokat szolgáltat a film (és bizony ezekből kapunk a legtöbbet), amiknek érzelmi szempontból a korábbi epizódok történései ágyaznak meg, na meg a tény, hogy feleannyi hősre jóval több idő jut, mint az előbbi felvonás népes szereplőgárdájára. Apropó, korábbi felvonások: ennyire még sosem kívánta meg a Marvel, hogy a néző képben legyen azzal, mi minden történt eddig, de így a sorozat 22. filmjénél azt hiszem, abszolút jogos az elvárás – a Végjáték kvázi egy szerelmeslevél a rajongókhoz és főhajtás az univerzum tíz éve előtt, amelyben a lehető legjobb értelemben csúcsra járatták a fan service-t. Komolyan, ennyi visszautalást és meglepetésvendéget ilyen szervesen a történetbe építeni úgy, hogy az kicsit se hasson erőltetettnek, hát emelem kalapomat mindenki előtt, akinek ehhez köze volt.

És hogy miért koptattam annyit a billentyűzetet a kritika elején a Marvel univerzumépítési szokásairól? Ennél a filmnél jelenik meg leginkább, mennyire jól csinálták mindazt, amit az előző tíz évben csináltak. Teljesen lényegtelen, ki mióta követi a Marvel Moziverzumot, hiszen ha végigpörgetjük a Vasembertől kezdve megjelent összes produkciót, elképzelhetetlen, hogy a Végjáték megtekintése során ne legyen részünk önfeledt nevetésekben, elégedett levegőbe bokszolásokban, a szék karfájának szorításában vagy olyan katartikus élményekben, melyek következtében az egész terem elhalkul, és egy emberként próbálja feldolgozni a vásznon történeteket. A Bosszúállók: Végjáték egy korszak méltó lezárása, és közben egy új fejezet kezdete, ami azon túl, hogy garantáltan székhez szögez mindenkit, aki kicsit is szívén viseli ezeknek a karaktereknek a sorsát (a háromórás játékidő, csak hogy stílusos legyek, egy csettintésre elröppen), egyúttal olyan érzelmi hullámvasútra ültet, amit egy ideig biztosan nem felejtünk el. Sosem volt ilyen jó Marvel-rajongónak lenni!

95%

Kovács Gergő