Sötétségre csak sötétség válaszol.

2016 márciusa óta több mint két és fél évet kellett várni a Daredevil soron következő harmadik évadának debütálására. Kicsit kontextusba helyezve ezt az óriási időtartamot: a Marvel Filmes Univerzum Harmadik Fázisának filmjei ekkor még nem kezdődtek el, két hónappal később mentünk csak moziba az Amerika Kapitány: Polgárháborúra. Még a Végtelen háborút is korábban a kezünkhöz kaphattuk, mint Matt Murdock újabb kalandjait. No persze tavaly nyáron viszontláthattuk a karaktert a Defenders első (és nagy valószínűséggel egyben utolsó) évadában, ám sajnos a Marvel/Netflix izgatottan várt team-up sorozata inkább keserű szájízt és csalódást hagyott a rajongók többségében.

Azóta pedig a streaming portál által szolgáltatott marveles show-k minősége is összességében lejjebb adott, átlagos, unalmas középszert hozott Jessica Jones, Luke Cage és Iron Fist második évada is. Jessica harmadik évadát ugyan berendelték és egy jövő évi premierdátumot kitűzve épp ezerrel forog, ám az éléről utána távozik a sorozat showrunnere, Luke és Danny esetén pedig épp az előző napokban sújtott le a kaszás, Harlem védelmezője és a Halhatatlan Vasököl szóló sorozatai nem folytatódnak tovább. Az egyetlen, aki képes volt valamennyire visszahozni a reményt, az Punisher karaktere és önálló sorozata tavaly novemberben, a rajongók pedig epekedve várták, hogy visszatérjen a Netflix - nem csak Marvel-tartalmak tekintetében mért - egyik legnépszerűbb sorozata, a Daredevil.

A hosszúra nyúlt, kissé lemondó és csalódott hangnem után pedig végre leírhatom, hogy megérte rá várni. Minden kisebb hibája ellenére Daredevil harmadik menete felér a legjobb Marvel/Netflix évadokhoz. Spoilermentesen folytatom tovább a kritikámban.

Újjászületés

Aki már túl régen látta az első két évadot vagy megkoptak az emlékei a Defenders történéseit illetően, a Netflix rögtön egy néhány perces összefoglalóval felidézi számunkra, kik és mik is jelentették a legfontosabb mérföldköveket Matt életében ezidáig. A történet a Defenders vége után veszi fel rögtön a fonalat: magyarázatot kapunk, hogyan élte túl Matt az épület felrobbanását és hol bujkált ezidáig barátai, Foggy és Karen elől. Matt fizikailag és lelkileg is egyaránt darabokban van, testén és emberfeletti érzékein túl a hite is alaposan megsérült.

Megkérdőjelezi Istent és duális életét egyaránt, úgy érzi, hogy az Úrnak nincs több terve vele Matt Murdockként - mostantól csak és kizárólag Fenegyerekként akar tovább élni és tevékenyedni. Erre az útra tereli őt az első évadból visszatérő közkedvelt antagonista, Wilson Fisk, aki az FBI-jal kötött kétes és gyanús alkujának értelmében távozhat a börtönből és házi őrizet alá kerül egy toronyház már-már elnöki lakosztályán - ami nyilván óriási port kavar a közmédiában. Fisk kiszabadulása a casus belli, a lőporos hordó, ami egyszerre robban egyaránt Hell’s Kitchen és a karakterek arcába. Matt nem rejtőzhet tovább és a “sötétségre csak a sötétség válaszol” elvek mentén magára ölti eredeti, fekete ruháját, hogy szembeszálljon Fiskkel. És akár még azt a bizonyos határt is átlépje, amit hite korábban sosem engedett neki.

Dióhéjban ez a cselekmény alapja és kezdete, amit bizony a tizenhárom részből három epizódon át kapunk meg, a Netflix sorozatokra jellemző lassú narratíva formájában. Természetesen itt sem maradunk akció nélkül, ám az első részekben tényleg arra koncentráltak az írók, hogy bemutassák a karakterek jelenlegi élethelyzetét és hogy mi hajtja, motiválja őket. Megismerünk jó pár új, kifejezetten érdekes mellékszereplőt (róluk még később részletesen), akik az évad során végig fontos szerepet kapnak. Az első három rész tehát eléggé lassúcska lesz… utána viszont alaposan beindul a cselekmény, ami erősen építkezik az Újjászületés (“Born Again”) című, egyik leghíresebb Daredevil-képregény történetére. (Mindazonáltal közel se várjunk forráshű feldolgozást.)

A negyedik résztől kezdve egészen az évad legvégéig a történet egyik kiemelkedő erőssége az izgalom, a feszültség és a konfliktusok kifejtése. Fisk egyik legfőbb célja, hogy Matt életét teljesen tönkretegye, amihez maga mellé állítja Benjamin “Dex” Poindexter különleges ügynököt - akire több szempontból is illik az a bizonyos “különleges” jelző. Megkezdődik Fenegyerek megítélésének teljes felégetése, ami a sztori fő gerincvonalát alkotja és minden szereplő életére komoly hatással bír.

Az akció és a fényképezés elképesztő egyébként. Dex felvezetése a második rész végén még csak ízelítő, a negyedik és hatodik epizódokban amit meghúztak, az valami egészen egyedülálló és elképesztő. Előbbiben az első két évadból ismert “egysnittes”, azaz vágás nélküli akciójelenet hosszát tizenegy percesre nyújtották. Ráadásul nemcsak a harc koreográfiája mesteri, hanem Matt karakterére és a sztorira nézve is fontos történések zajlanak, úgyhogy tényleg tanítani lehetne. A hatodik rész vége pedig Matt és az új “Daredevil” párharca, ami kreativitásban és feszültségben egyaránt piros pont - ráadásul rendkívül “képregényesnek” érződik a szó pozitív értelmében, Dex képességeiből adódóan. A tizedik és a tizenharmadik epizódok zárása is hasonlóan látványos és fontos lesz, de azokról már tényleg nem tudok részletesebben írni, mert már így is letépitek a fejem egy “spoilermentes” kritikához képest.

Az évad története egyébként összességében nagyon rendben van, az első három epizód lassú felvezetését kell valahogy átvészelni és utána robbanásszerűen indulnak be az egyes cselekményszálak. Nem esik bele abba a hibába, mint a második évad tette, hogy a két párhuzamos sztorivonalat végül nem kötötték össze - itt minden mesterien, precízen egybeér és egy egybefüggő történet kerekedik ki a finálé végére. Ráadásul ezúttal nem Frank Castle vagy Elektra show-t nézünk, hanem ténylegesen Daredevilt.

Régi ismerősök

A “jó” és a “rossz” motívuma többször is előkerül, gyakorlatilag az összes karakter a morális szürke zónában tevékenykedik. Emiatt rendkívül árnyaltak és többrétűek a motivációk, amire építenek is az írók alaposan egy-egy brutális húzással a történet előrehaladtával.

Charlie Cox ismét megkapja végre a neki járó főszerepet. Egy sokkalta mérgesebb, eltökéltebb Mattet kapunk az alakításában, készen arra, hogy hátat fordítson eddigi életének és teljes egészében Fenegyerekké váljon. Mattben egyébként folyamatosan tombol az az “ördög”, amiről korábban is mesélt. A belső démonaival való küzdelem remekül került bemutatásra többször is a “szellem Fisk” személyében. Az évadon át végig olyan döntések elé kerül, melyek oda-vissza sodorják a kettős életének két partszaka között, Cox pedig ezt mindvégig hiteles alakítással adja át a nézőknek. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, úgy most biztosan állíthatjuk, hogy a Frank Castle-t/Megtorlót megformáló Jon Bernthallal közösen ők ketten hozzák a hősök oldalán az igazán kimagasló színészi játékot.

Az Elden Henson által megformált Foggy számomra hozta az eddigi színvonalat, és habár ő is bejárt egy egészen szép utat az évad során, nem beszélnék róla sokkal többet. Szerintem nála érződött, hogy azért Matt-tel együtt tud igazán működni a vásznon, néhány szólójelenettel, ahogy azt korábban is láthattuk. Idén ez az arány ugyebár teljesen megfordult és itt lehettek volna merészebbek az írók véleményem szerint.

Karen Page is a megszokott “amihez ér, elpusztul” hangulatot hordozza magában Deborah Ann Woll alakításával - viszont végre megismerhetjük a már két évada csak sejtelmesen felvezetett múltját. A tizedik epizód majdnem teljes egészében neki lett szentelve, ahol megérthettük végre a karakter óriási szenvedésének hátterét. Ráadásul az évad egyik legfeszültebb jelenete hozzá és Fiskhez köthető, olyan verbális adok-kapokat levágnak egymással, hogy a szőr feláll a hátunkon. Ennek köszönhetően ő sokkalta inkább fenyegetésbe kerül, mint Foggy. Tetszett a kapcsolata Matt-tel is, a romantikus szálnak gyakorlatilag teljesen lőttek, és habár fontosak egymásnak, de látszik, hogy ezt már nem tudnák tökéletesen megjavítani.

Visszatérők közül pedig nyilván szót kell még ejtenem Wilson Fiskről, aki immáron a fehér öltönyt magára öltve a képregényes Vezérként ismeretes. Nos, azt kell, hogy mondjam, a Marvel ezidáig egyik legerősebb sorozatos gonosza jelenti számomra talán ebben a kritikában és a harmadik évadban a leggyengébb pontot. Félreértés ne essék: D’Onofrio alakítása még mindig pazar (bár ezúttal egyszer-kétszer kissé túltoltnak éreztem), Fisk fenyegető jelenléte pedig szó szerint még egy tetőtéri lakosztályon is érezhető… de ezúttal inkább gondoltam rá sztorieszközként (“plot device”), mintsem ízig-vérig karakterként.

Az alap motivációja, hogy épségben visszaszerezze Vanessát és a hátsó, mögöttes indokai sosincsenek igazából megfelelően kifejtve. Látjuk, hogy épp mit művel, hogyan próbálja lejáratni Fenegyereket és manipulálni a létező összes szereplőt, de valahogy az emberi oldala nincs kellően körüljárva, ami miatt olykor tényleg csupán egy háttérben a szálakat mozgató, láthatatlan fenyegetésként gondolunk Fiskre. Ami persze a képregényes Vezér perszónát tökéletesen ábrázolja és valószínűleg ez volt vele a cél (gyanítom), de a személyes, tényleg emberi mivolja - ami az első évadban piszkosul ki lett dolgozva - itt hiányzik. Szóval ez első darálásra hagyott bennem némi fintorgást, újranézve talán és jobban odafigyelve rá talán majd változik a megítélésem ezzel kapcsolatban. Mivel hogy a figyelmem egy cseppet elkalandozott és másra fókuszált az évadban.

Új felebarátok

Fisk után viszont kaptunk egy újabb zseniális antagonistát a Wilson Bethel által életre keltett Benjamin “Dex” Poindexter - vagyis, nevezzük a nevén a gonoszt, Célpont karakterében.

Dex egy elég részletes és komplex háttérsztorit kap, amit Fisk szemén át ismerhet meg a néző. A bármilyen fegyverrel halálpontos, tragikus gyerekkora miatt mentálisan instabil FBI ügynök gyakorlatilag egy teljes eredettörténetet kap a harmadik évadban. Dex képessége és személyisége miatt tökéletes példája a kiszámíthatatlanságnak. Szinte mindegyik jelenete feszültséget hordoz és ha feltűnik, az összes karakter (no meg persze a néző is) remeg mint a nyárfalevél. Régóta várták már a rajongók Célpont feltűnését és úgy gondolom, nem csalódtunk. Bethel kiemelkedő alakítást nyújt a szerepben. Az akciójelenetei, ahogy írtam is korábban, ötletesek és hidegrázósak, viszont a múltja kellő bemutatása miatt együtt is tudunk vele érezni - még ha neki az empátia csupán mesterkélt formában ismerős.

A másik új karakter, aki szerintem tökéletes példája a már említett morális szürke zónának, a “jó” és a “rossz” küzdelmének és a hatalom okozta korrupciónak (melyek az évad legfőbb motívumai), az Ray Nadeem különleges ügynök. A családja és munkája világai között eltévedő, a jóra és igazságra törekvő férfi állandó morális dilemmák és nehéz helyzetek elé kerül. Ám még ha döntéseivel sokszor nem is értünk egyet, de abszolút átérezzük a helyzetét és szimpatizálunk vele. Jay Ali is ügyesen hozta a karaktert, végre sikerült “a kötelező FBI ügynök, aki majd csak nyomoz a háttérben” archetípust színesebbé és komplexebbé tenni, jár érte a piros pont.

Kifejezetten tetszett a kémia Matt és az újonc Maggie nővér között, aki próbálja Matt cselekedeteit és döntéseit árnyalni, másik oldalról is bemutatni. Kellett is a nyers, de őszinte nővér az abszolút kiábrándult és sebeit nyalogató Matt-tel szemben, aki próbálja visszaadni a férfi hitét. A rejtekhelyéül szolgáló templomi kripta ráadásul végig rendkívül szimbolikus jelentőséggel bírt, szóval az évadnak ez az oldala kifejezetten tetszett.

Egy új remény

Az utóbbi idők átlagosan/gyengén produkáló Marvel/Netflix tartalmai után végre ismét egy nagyszerűen sikerült produkciót kaphattunk kézhez a Daredevil harmadik évadával. Legutoljára a Jessica Jones második évadáról írtam kritikát, ami fele ilyen hosszúra nyúlt csupán úgy, hogy azt a kritikát spoileresnek szántam. Alig bírtam rávenni magam, hogy a nagyszerű és kimagasló első évada után Jessica bődületesen egyszerű és unalmas folytatásáról érdemben nyilatkozzak. A Luke Cage és Iron Fist második évadairól már más szerkesztőtársaim írták ki gondolataikat, mivel belőlem azok hasonlóan alig váltottak ki bármiféle érzelmet is. Most végre viszont nem ez a helyzet, közel sem.

A történet egy lassú kick-off után beindult és végig feszült, pörgős és izgalmas marad. A karakterek - Fisk kivételével - remekül szuperálnak, különösen az új szereplők, Dex (Célpont) és Nadeem ügynök személyében. Az akciójelenetek továbbra is elsőosztályúak, a Daredevil pedig messzemenőleg a legerősebb Marvel/Netflix és összességében képregényes sorozat marad. Reméljük, hogy a Netflix kitart mellette és legalább még egy évadot biztosan a kezünkbe kaphatunk. Csak arra ne két és fél évet kelljen várni.

85%

Goretity Dániel