Két Bosszúállók közt egy kis pihi.
A Marvel ezúttal nem a váratlan fordulatokra játszik, de nem is árul zsákbamacskát. A Hangya és a Darázs előzetesei gyakorlatilag mindent kiraktak az asztalra, de ez mit sem változtat azon, hogy piszok nagy buli ezeket a karaktereket újra együtt látni.
Különösen furcsa időben ékelődött be a Marvel menetrendjébe ez a könnyed nyári akcióvígjáték, de a filmet látva jobbkor nem is jöhetett volna. A valós társadalmi problémákat feszegető Fekete Párduc és a sokkoló végkifejletű Bosszúállók: Végtelen háború után jól esik egy kis nevetés, mielőtt várhatóan ismét a szék karfáját szoríthatjuk majd a Marvel Kapitány és a Bosszúállók 4. nézése közben.
A Hangya és a Darázs időben a Végtelen háború cselekményével párhuzamosan játszódik. A Polgárháború németországi csetepatéja után Scott Langet (Paul Rudd) házi őrizetre ítélték, melynek az utolsó napjait tölti. Az élete ismét kezd egyenesbe jönni: végre állandó szereplője kislánya, Cassie (Abby Ryder Fortson) életének, és ironikus módon egy biztonsági céget visz Luis haverjával (Michael Peña) és egykor bűnöző kompániájával. A Hangya-szerkóhoz évek óta nem nyúlt, és sem a körözött szuperhősökkel, sem a Pym-famíliával nem találkozott már régóta, és a törvény szerint nem is találkozhat. Aztán egy nap maga Hope Van Dyne (Evangeline Lilly) keresi fel azzal, hogy ő és az apja, Hank Pym (Michael Douglas) azon dolgoznak, hogy kiszabadítsák az édesanyját (Michelle Pfeiffer) a kvantumvilágból, és ehhez szükségük van Scottra. Ezek után csőstül jön a baj.
A Hangya és a Darázs szerencsére nem az első rész heist-sztoriját játssza újra. Az írók egy eredeti plottal álltak elő, amiben hőseink megint keresztezik a törvény útját, de a komótos tervezgetés és gyakorlás helyett ezúttal folyamatos mozgásban vannak. Nemcsak a rendőrség, de egy feketepiaci rosszfiú (Walton Goggins) és egy bármilyen felületen áthaladó szuperbűnöző, a Szellem (Hannah John-Kamen) is a nyomukban van, a tét pedig egy családtag élete. A film tehát más dinamikájú és prioritású, mint az első etap volt, de szerencsére annak legnagyobb erősségei, a méretváltoztatást kreatívan kiaknázó akciójelenetek és a humor nem vesztek el. Sőt, mind a vizuális ötletek, mind a kivitelezésük felülmúlja a korábban látottakat.
Az akciójelenetek egyszerre újszerűek és parádésan viccesek. Az utazótáskaként toligált, váratlan helyeken visszaváltoztatott épület, a felnagyított sótartó és PEZ-adagoló, a Matchbox méretű kocsik, a zsugorodást-növekedést villámgyorsan váltakoztató közelharcok és Szellem vizuális effektjei mind végtelenül szórakoztatóak és látványosak. Ugyanakkor itt el is értünk egy komoly problémához: a legjobb részeket már láthattuk az előzetesekben. Ugyanez érvényes a sztorira is. Ne várjon senki nagy meglepetéseket, sajnos egy-két kisebb csavart és egy döbbenetes stáblistás jelenetet leszámítva semmilyen komolyabb dolog nem történik, amit ne lehetne sejteni a trailerekből. Ez még a humorra is érvényes. A film egyik legjobb poénját, az iskolában játszódó jelenetet például szintén ellőtte az egyik tv-spot, szóval, aki még ezt nem látta, próbálja meg elkerülni a premierig.
Ha már a marketingnél tartunk, az mindenképpen pozitívum, hogy A Hangya és a Darázs nem vállalja túl magát. A reklámok egy könnyed nyári akcióvígjátékot ígértek, és pontosan ezt is kapjuk meg. Peyton Reed rendező tisztában van az erősségeivel és gyengeségeivel, és ennélfogva remek munkát végez. Az egyéni karakterdrámákba kevésbé mászik bele, helyette inkább a vizuális és verbális humorra, valamint a karakterek közti interakciókra helyezi a hangsúlyt, és mindez nagyszerűen működik is a filmben. A színészeknek is érezhetően sok lehetőséget adott az improvizációra.
Térjünk is át rájuk, mert meglepetések hiányában ők adják a film sava-borsát. Paul Rudd, mint Scott Lang ismét fergetegesen vicces, és egyben csupaszív pasas, akit mind röhejes szituációkba kerülő hősként, mind esetlen romantikus lélekként, mind a kislányát imádó apaként öröm nézni. Lang a Marvel-mozik legjobban azonosulható alakja, és ez nagyban köszönhető Rudd alakításának, akinek a humorérzéke különleges energiát ad a filmnek. Hope Van Dyne valamivel komorabb és kevésbé élcelődő, mint korábban, de így is egy nagyszerű szuperhősnő, aki tökéletes ellenpárja Lang szórakozott figurájának. A civil és a szuperhősruhája terén választott praktikus, glamúrt nélkülöző irányvonal különösen érdekes és újszerű, amit Evangeline Lilly abszolút a magáévá tesz. Csakúgy, mint Hope egész karakterét. Az egyetlen problémám a párosukkal az, hogy bár a film címe A Hangya és a Darázs, egészen a harmadik felvonásig nem látjuk őket olyan dinamikus duóként, amilyennek végig lenniük kellett volna. A változatosság kedvéért jó lett volna egy valódi szuperhős-szerelmespárt látni, akik a képességeik tekintetében is egyenlők, ám sajnos Scott és Hope a film jelentős részében továbbra is csak kerülgetik egymást.
Michael Douglas ezúttal is olyan lazán mozog a greenboxban, mint bármelyik fajsúlyosabb munkájában, és ismét jó látni, hogy ésszerű keretek között, de a film azért felvállalja Hank Pym arrogáns, nemtörődöm stílusát a képregényekből. Egyenesen zseniális, ahogyan a karakter lereagálja a lánya és Scott flörtölését. Michael Peña megint megállás nélkül szórja a rekeszizmokat nem kímélő idiótaságokat, és szerencsére ezek nagy részét nem lőtték el az előzetesek, ahogyan a haverjai aranyköpéseit sem.
Sajnos a Michelle Pfeiffer alakította Janet Van Dyne már kevésbé működik jól. Sem külsőleg, sem a képességei tekintetében nem hasonlít semennyire a képregényekből ismert Darázshoz, ráadásul a meglepően nyúlfarknyi feltűnése több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Az idén 60 éves Pfeiffer viszont még mindig remekül néz ki, a képregény-zsáner pedig ugyanolyan jól áll neki, mint a 26 évvel ezelőtti Batman visszatérben. Walton Goggins és Laurence Fishburne alakítása viszont már teljesen feledhető, egyikük sem csinál semmi olyat a filmben, amit ne láttunk volna tőlük már vagy ezerszer.
Végezetül, a gyenge főgonosz ugyebár visszatérő kritikája a Marvelnek (Thanos és Killmonger mondjuk rendesen behozták a lemaradást), de A Hangya és a Darázs esetében nemhogy erős főgonoszról, egyáltalán főgonoszról sem beszélhetünk. Ez egyébként visszavezethető Hangya képregényes eredetére – egyetlen ikonikus nemezisét (és még az is Hank Pymé volt), Ultront a filmekben Tony Starknak adták. Az első részben is több karakterből kellett összegyúrni egy főellenséget, és ezúttal is hasonló a helyzet, továbbá az írók még kölcsönvettek egy Vasember-ellenlábast is, a Szellemet. Utóbbiban egyébként rengeteg a potenciál. A film kedvéért női karakterré átírt figura sokkal érdekesebb, mint a képregényben valaha volt, a nála használt vizuális effekteket pedig órákig is el tudnám nézni. Sajnos azonban az érdekes háttérsztorija – amivel egy egész filmet ki lehetne tölteni – szinte csak néhány mondatban hangzik el, így Szellem végül nem lesz több egy be nem váltott ígéretnél. Habár a karakter megjelenése kellőképpen hátborzongató, az akciójelenetei pedig prímán kidolgozottak, végső soron sem ő, sem a többi antagonista nem tud igazán nagy fenyegető erőként működni.
A Hangya és a Darázs nem tökéletes, ugyanakkor az elvárható Marvel-szintet simán hozni tudja mind az akció, mind a humor, mind a karakterdinamika tekintetében. A színészek továbbra is remekelnek a szerepeikben, és jobbkor nem is jöhetett volna ez a kis könnyed kitérő a sok tragikus esemény után. Még nagyobb lett volna az élmény, ha a legjobb részeket nem lövik el az előzetesekben.
Peyton Reed rendezését hazánkban július 26-tól játsszák a filmszínházak, de akár premier előtt is elcsíphetitek majd.
70%
Szatyina Dávid
