Ez alkalommal mélyebbre ásva elemeztük ki a Végtelen háborúban átélteket.
Az alábbi kritika SPOILEREKET tartalmaz a Bosszúállók: Végtelen háború cselekményére vonatkozóan! Csakis saját felelősségre olvasd tovább!
Egy univerzum mind felett
Tizenhat múltam az első Vasember film bemutatójakor. Utólag több cikket és könyvet olvasva a témában, akkortájt kezdődött Hollywood teljes csataterének átrendeződése. A "Breaking Bad" abban az évben indult útjának, hogy aztán a televíziós sorozatok világa is alaposan, gyökereiben megváltozzon. Amíg az ezüst képernyőn ugyanis egyre inkább megkezdődött az epizodikus franchise-ok térhódítása, addig tévés fronton a korábbiaktól megszokott összefüggő, kidolgozott történeteket kaptunk. A mély karakterdrámák, amik azelőtt független filmként látták volna napvilágot, érdeklődés hiányában a mozivászonról a nappalinkba költöztek - főleg, hogy a streaming szolgáltatóknak hála bármikor megnézhettük egy-egy évad részeit, akár egy huzamban is. Cserébe néhány ügyes stúdió és játékos elkezdtek nem különálló történetekben, hanem folytatást folytatásra halmozó filmekben gondolkozni. Széria, franchise… ezek a kifejezések nem számították már elég grandiózusak a számukra: univerzumokat akartak építeni. Akadtak, akiknek bejött az élet - és persze akadtak olyanok is, akik csúnyán elbuktak a próbálkozásaik során.
Senki sem gondolta volna, hogy az ezredforduló napján, a teljes anyagi csődben a saját sebeit nyalogató Marvel lesz az, akinek röpke húsz éven belül bizony "nagyon be fog jönni az élet". Csupán néhány eszement, egykoron bődületes kockázattal járó döntést kellett bevállalniuk: odaadni a születő univerzumokat egy botrányairól és addikcióiról elhíresült, lecsúszott színésznek. Összehozni egy csapatfilmbe a B és C listás karaktereiket, hiszen a hálószövő csodagyerekük jogai más stúdiónál jártak. Rábízni az egyik legkevésbé kedvelt karakterük folytatását egy tv-s szitkom rendezőpárosnak, hogy csináljanak Amerika szimbólumával egy politikai thrillert. Hogy rögvest utána filmvászonra vigyenek egy beszélő mosómedvét és egy fát. Az eredmény?
Tíz év alatt 18, a lábán többé-kevésbé önállóan is megálló film. Több mint 14 milliárd $-nyi bevétel. 80% feletti átlagos Rotten Tomatoes pontszám a kritikusoktól. És persze megszámlálhatatlan rajongó, legyen az beteg kisgyerek egy kórházban vagy egy számítógépes művész, aki Vasember páncélján javít épp egy csavart az utómunkálatok során. Mind-mind részese annak az elképesztő utazásnak, melynek végére (illetve, majdnem a végére) most, 2018-ban sikerült odaérnünk a Végtelen háborúval.
Huszonhat múltam, amikor a pár nappal ezelőtti premierről, gyakorlatilag remegő lábakkal sétáltam ki. A Russo tesók meg merték lépni azt a bizonyos kézmozdulatot, amit epekedve vártunk, amiben kételkedtünk, hogy egy nap viszontlátjuk a képregényfüzetek lapjai után a nagyvásznon is. A stáblista alatt gyakorlatilag mindenki síri csendben ült. Szerencsénkre A Birodalom visszavággal ellentétben nem három, hanem csak egy évet kell várnunk a tíz év lezárására. De ez már a végjáték, és habár nem lett tökéletes darab, olyan élményt nyújtott, amire büszkék lehetnek Kevin Feige-ék. Thanos jött, látott és... és bizony a gonosz ezúttal győzedelmeskedett. Innentől pedig, ahogy a kritika címe és a bevezető is figyelmeztetett: spoileresen folytatom.
“Félhettek. Menekülhettek. Úgyis utolér a végzet.”
A film egy másodpercig sem tököl: az asgardi űrhajón rögtön megtapasztaljuk Thanos és a Fekete Rend brutális elszántságát a Végtelen Kövek megszerzését illetően. Egy feszült felütésben ismerhettük meg a nemcsak a kezdőjelenetre, hanem az egész filmre jellemző tónust: habár Thor és Loki is próbálnak egy-egy humoros sorral enyhíteni a helyzeten, az atmoszféra mindvégig baljós és sötétebb, mint bármely korábbi MFU-s filmben. Thanos fizikai és pszichés felsőbbrendűségét is tökéletesen bemutatja, ahogy mindösszesen egy kővel a kesztyűjén elbánik Hulkkal és Lokival egyaránt. A két korábban megismert és megszeretett karakter sorban a testi és mentális hadviselés kimagasló bajnokaként lopta be magát a nézők szívébe, Thanos pedig kesztyűs kézzel (bocsi…) intézi el mindkettőjüket.
A cselekmény innentől kezdve pedig eszméletlenül pörög végig a film során. A két Russo a különböző hajsza filmekhez hasonlította a Végtelen háború alkotását, érthető módon is: mindegyik hősnek égen-földön egyaránt célja, hogy versenyt futva az idővel biztonságba helyezze a még meglévő köveket és kijátsszák valahogy Thanost - csakhogy az Őrült Titán mindvégig előttük jár egy lépéssel. Egytől egyig az összes olyan jelenet, ahol Thanos egy újabb követ kaparintott meg, zseniálisan lett megkomponálva. Éppen emiatt sajnálom, hogy az első, Hatalom Követ eltulajdonító jelenete végül nem szerepelt a filmben - de érthető, hiszen még egy Xandar-i csatajelenettel a Nova Hadtest ellen botrányosan túlzsúfolt lett volna a történet. A Valóság Kőnél bemutatott illúzió, ahogy tőrbe csalja Gamorát, valamint a Lélek Kő megszerzésével járó, szívszorító és Thanos karaktere szempontjából meghatározó áldozat egyaránt remekül éreztette az egyre inkább elkerülhetetlen véget. Az Idő Kő megszerzése az egyik személyes kedvenc jelenetemmé lépett elő, de erre, valamint a Vízióból kitépett Elme Kő fináléjára is inkább a karakterek részletezésénél térek ki jobban.
Rengeteg minden történik a filmben, ráadásul nem kevés helyszínen is, emiatt a narratíva gyors és csak egyszer-kétszer ül le azokra a kötelező jelenetekre, ahol a kisebb csapatok találkoznak és felhozzák egymást információból. Ezek a jelenetek karakterdinamika és interakció szempontjából alapvetően jól sültek el, de némelyiknél (pl. Thor és a galaxis őrzőinek találkozása, vagy Kapitányék hazatérése a Bosszúállók Létesítménybe) sajnos túl hosszúra és expozíciószagúra nyúlt. Nyilván egy ekkora filmnél ez a veszély bizony benne van, de meg is kell említenem, mint negatívum. A történet szempontjából igazán fontos jelenetek (gyakorlatilag mindegyik, amelyikben Thanos vagy a kövek megszerzése szerepel), az akció, valamint a humor azonban mindvégig szórakoztató. Számomra az egyetlen, kissé csalódást okozó részt a wakandai csatajelenet jelentette (legalábbis Thor érkezése előtti) az arctalan földönkívüli szörnyek ellen, de ezt is inkább a karaktereknél vesézném ki jobban.
A csavarok és persze a végjáték azonban alaposan meglepett, hogy miket mertek meglépni a készítők. A Thanos-Gamora szál piszkosul jól működött, Gamora zuhanásánál nem hittem el, hogy egy Disney-féle Marvel filmet nézek (Vörös Koponya feltűnéséért pedig külön jár a pacsi, akit Hugo Weaving helyett ezúttal Ross Marquand keltett életre). A filmben felépített Thanos-központú narratíva, a már említett vészjósló atmoszféra, valamint a tíz év alatt kialakult kötődés miatt pedig az ominózus csettintés jelenet kegyetlenül nagyot ütött. Vártam Tony vagy Steve halálát a filmben - előbbit félig-meddig meg is kaptam (hirtelen piszkosul nehéz is lett a mellkasom a vásznat bámulva). Lokiban és Heimdallban biztos voltam, a két nővér közül viszont inkább Nebulát soroltam a halálzónába a mozi megnézése előtt. De arról álmodni sem mertem volna, hogy a Russo-tesók 1., merik meglépni a csettintést és tényleg kiírják az univerzum felét és 2., a hősök közül ennyien lesznek porrá. Ahogy Bucky, Wanda és Sólyom után elveszítettük Fekete Párducot, Strange-t, az Őrzők java részét Mordályon kívül, hogy aztán átéljem Peter halálát is Tony karjai között… erre abszolút nem voltak felkészülve.
Valószínűleg a legtöbb néző sem, főleg akik figyelemmel követik a filmvilág híreit és tudják, hogy Póki és a galaxis őrzőinek csapata biztosan, Párduc és Strange pedig hatalmas valószínűséggel folytatást kapnak. Emiatt bennem egyfajta oda-vissza játék zajlott le: a “Nem hiszem el, hogy ezt meglépték” után átváltottam “Jó, de ők tuti nem halhatnak meg, ezt vissza fogják úgyis csinálni”, hogy aztán eluralkodjon rajtam a “De basszus, akkor is kegyetlen ezt végignézni rajongóként több év invesztálódás után”, egészen a felismerésig: miszerint szinte csak az eredeti, Első Fázisban megismert karakterek élték túl a csettintést (plusz Mordály és Nebula, valamint a wakandaiak). Vagyis akiket a soron következő negyedik részben védett volna a láthatatlan “sztoripáncél” (avagy bejelentett filmje van úgyis, ne aggódjá’ miatta, tesó), azok pont alig fognak szerepelni… ergó az életben maradtak sorsát a háttérben zajló filmes jogok és szerződések sem feltétlenül befolyásolják. A folytatásban mind egyformán veszélyben vannak. Legalábbis merem remélni, ha mindent bármiféle következmény nélkül csak úgy meg nem történtté tesznek, akkor lesz egy-két kevésbé dicsérő szavam abban a kritikában.
A csettintés számomra az utóbbi évek mozis történései közül az egyik leginkább kiemelkedő és bátor húzás, amit abszolút megértek, ha jó pár nézőnek hasonlóan vegyes vagy visszás érzéseket keltett a filmről távozva. A film úgy vélem, hogy így is megállja a helyét, hiszen ez bizony Thanos története volt. Teljesen átlendült a mozdulat megítélése a pozitív oldalra, egyrészt a már az említett öreg motorosok kétes helyzetébe belegondolva, valamint persze a karakterek miatt.
Karakter zsonglőrködés a maximumon
Ugyanis a film, habár olykor kapkod, olykor leül, olykor eszméletlenül telepumpál adrenalinnal, máskor pedig kissé untat egy-egy “magyarázom a bizonyítványom” résznél, karakter interakciók tekintetében csillagos ötöst érdemel. Le a kalappal a Russo-tesók előtt, hogy a Polgárháború után a kétszer-háromszor akkora szereplőgárdát is ennyire profin tudták kezelni. Nyilatkozták többször is korábban, hogy ennek érdekében bizony az oszd-meg-és-uralkodj elv alapján fel kellett osztaniuk a 24 karaktert kisebb csoportokra… de ezt a felosztást mennyire eltalálták! Akár a kiválóan megírt (és a humort pont megfelelő minőségben és mennyiségben szolgáltató) párbeszédekben, akár a közös harcjelenetekben és kombókban (gondolok itt például Bucky és Mordály vagy Strange és Űrlord/Pókember közös jeleneteire), ezek a pillanatok azok, amik igazán viszik ezt a filmet.
Tony, Strange, Bruce, Wong és Peter remek kémiát alkotnak egymással, különösen, amikor már csak a két titán, Robert Downey Jr. és Benedict Cumberbatch maradnak együtt az ifjonc Tom Holland személyében. Hármójuk jelenetei a film magasan leginkább szórakoztató és emocionálisan erős részei közé tartoznak. Ahogy Strange az Agamotto Szemét és szent küldetését helyezi előtérbe, vagy Tonyhoz hasonló karizmával és önbizalommal nemet mond Stark-nak. Vagy Tony, ahogy lovaggá üti Petert és hivatalosan is előlépteti a Bosszúállók tagjává. Akár New York-ban, akár a Titánon is remekül együttműködtek, illletve a film két egyik legerősebb jelenete is hozzájuk köthető. Thanos “Remélem, emlékeznek majd rád” sorai a saját találmányával és fegyverével átszúrt Tonynak abszolút lesújtott a moziteremben minden egyes nézőre. Az MFU atyja, a tíz éve közkedvelt Tony metaforikus halálára akármennyire is készültünk, ígyis szívszorító látványt nyújtott - jókor is jött a másik karaktermeghatározó döntés Strange részéről.
A Doktor úgy néz ki, tanult az Ősmágustól és végre belátta, hogy ez “Nem róla szól” - lemondott az Idő Kőről, hogy megmentse Vasember életét, ezzel pedig gyanúsan elősegítvén a 14 000 605 szcenárióból azt az egyet, amiben nyerhetnek Thanos ellen. Piszkosul erős jelenete a két karakternek, amit tökéletesen előkészítettek a film során. Többek között például az akciójeleneteikkel is: Tony nanotechnológiával üzemelő 50-es sorszámú páncélja gyakorlatilag egy olyan svájci bicska, ami Thanoson is sebet ejtett. Strange pedig elképesztő, mennyit fejlődött a szóló filmje óta, zseniális illúziókat használt a mágus, számomra Benedict karaktere eléggé elvitte a rivaldafényt a többiek elől.
Holland alakítása Peter szerepében továbbra is tuti, a Vaspók páncél is tetszett a négy extra fémkarral, és hát nem szégyen bevallanom, hogy mindkét alkalomnál az ő halálát könnyeztem meg. Ahogy szegény srác a pókösztönnek köszönhetően hamarabb megérzi a bajt, összeroskad a mentora és példaképe karjaiban, és bocsánatot kér… nop, nem, nop, valszeg harmadjára is padlón leszek ennél a jelenetnél.
A másik kimagasló karakterfelállást gondolom nem meglepő, hogy a Thor-Mordály-Groot trió jelentette. Hemsworth a Ragnarök után is brillírozik a Mennydörgés Istenének szerepében, a “Nyuszi” megszólításokkal megölt mindenkit a nézők körében, a wakandai belépőjét pedig a mi termünkben konkrétan tapssal jutalmazta a közönség. Neki írták az összes karakter közül talán a legerősebb saját történetszálat, hogy aztán a megannyi átélt szenvedés után alaposan elégtételt vehessen a Földre támadó hadseregen és magán Thanos-on.
Az őrzők közül Quill és persze Gamora kaptak meghatározó szerepet és küldetést, ami kifejezetten szépen lett kifejtve (Drax és Mantis nem sok vizet zavartak az egész filmben, remélem az Őrzők harmadik részében a poénkodáson túl kezdenek velük valami értelmeset is). Pratt, de kifejezetten Saldana alakítása a Tudástért megelőző, valamint az ottani “illúzió” jelenetben remekül mutatta be a karakterekben játszódó érzelmi vívódást. Zoe Saldana Gamora-ját külön kiemelném, közte és Brolin Thanosa között elképesztően jól működött a kémia. Quillt is meg tudom érteni és nem akarom hibáztatni a Titánon történtek miatt, ahogy rájön, mit is tett Thanos a saját lányával...
A földiek közül Vízió és Wanda kapcsolata, különösen Wanda az, aki szintén egy mély érzelmi konfliktust éltek át. Jól bevált taktika, hogy a túl erős karaktereket mentálisan gyengévé és labilissá tesszük. Na, szerencsétlen Skarlát Boszit az elmúlt pár évben nem igazán kímélték az írók. Beismerve, hogy kifogytak az időből és minden odaveszett, ráveszi magát, hogy elpusztítsa Víziót (“Csak téged érezlek”, te jó ég, mennyire jó sor...), hogy aztán újra átélje a fájdalmat, ezúttal Thanos-nak köszönhetően. Az Elme Kő eltávolítása után elhalványodó Vízió földre zuhanása, valamint Wanda szinte megkönnyebbült arckifejezése az ominózus csettintés után hihetetlenül erős látvány.
Sajnos azonban ahogy a narratíva esetén, úgy a karakterek bemutatásánál sem minden fenékig tejfel. Mert hiába is végeztek a Russo-k és az írópáros, Markus és McFeely elképesztő munkát és hoztak tető alá ennyi karaktert ennyire ügyesen kiegyensúlyozva, ők sem tudtak tökéleteset alkotni. A földön ragadt karakterek java része ugyanis rendkívül kevés és kis hangsúlyt kap, az ő (kivétel persze a már dicsért Vízió és Wanda páros) részük bizony nincs elég jól kifejtve és nem is annyira érdekes. Kapitány, Özvegy, Sólyom, Hadigép, Bucky, valamint T’Challa és az egész wakandai divízió sajnos passzív hősök egytől egyig, akik reagálnak a körülöttük zajló történésekre, de közel sem kapnak annyi és olyan érdekes képernyőidőt, mint a többiek. Reméljük, a folytatásban ez változik. Rajtuk túl nekem Banner és a Thanos-tól berezelt Hulk is inkább ide sorolandó: remek hírhozóként szolgált, Bruce és Hulk vívódása is érdekes ötlet, de sajna nem lett megfelelő részletességgel bemutatva. Vártam volna, hogy kitör a Hulkbuster páncélból, mikor minden kötél szakad, de sajnos elmaradt az éljenzés.
A Fekete Rend is szimpatikusan lett bemutatva, különösen Áspis Száj (Ebony Maw) - habár viszonylag hamar ki lettek iktatva, azért okoztak bőven kellemetlenségét, ennél több időt pedig nehezen kaphattak volna a főgonosz alattvalói az amúgy is túlzsúfolt forgatókönyvben. Proxima és Corvus csele is tetszett Wakandában, ahogy az előbbi, mint "özvegy az özvegynek" előadja párja halálát - aki közben persze titokban a hátukba lopódzott.
És azt hiszem, nem hagytam ki senkit. Kivéve a főszereplőt.
“Egy új generáció Darth Vader-je...”
...így fogalmaztak a Russo-testvérek, hogy mik a terveik Thanos-t illetően. Többször is lenyilatkozták az elmúlt két év során, hogy a film főszereplője egyértelműen ő, ám a Marvel Moziverzum gonoszainak múltján végigtekintve bizony ebben jó páran kételkedtek.
Nos, Thanos bizony hű maradt az ígéretekhez. Egy érző, komplikált, fizikailag és mentálisan is erős karakter, aki képes minden jelenetet dominálni, amiben szerepel. Josh Brolin egy meghatározó alakítást nyújtott számunkra. Olvashattuk a közelmúltban, hogy a titán eredetét bemutató részek sajnos a vágószoba padlóján végezték. A film hossza miatt nyilván ez is érthető (lásd ugye a Hatalam Kő megszerzésének esete), de rendkívül sajnálom és kifejezetten kíváncsi vagyok arra a pár percre. Az akciójelenetekben ő sem rest használni a kesztyű ékköveinek különböző kombinációt: a holdat például a Tér és Hatalom kövek segítségével zúdította Tonyékra, a megannyi Strange másolatot pedig a Lélek és ismételten a Hatalom kövekkel szedte darabokra. Kíméletlen és könyörtelen, mégis elképesztően intelligens és korrekt karakter. Érezzük rajta az önként vállalt missziójával járó terheket, a döntéseinek súlyát, valamint a Gamora iránt érzett apai szeretét is. Épp ezért üt annyira egy-egy jelenete (a Lélek Kő vagy a megérdemelt naplemente a fináléban), épp ezért tudunk neki egyszerre szurkolni, hogy megszerezze mindegyik követ és rettegni, hogy ránk ne dobjon még egy nyamvadt holdat.
Ennek a filmnek a főszereplője egyértelműen ő, ami szintén egy remek húzás volt a készítők részéről. Köré tudták rá építeni a narratívát, valamint a többi szereplő felosztását is. Ő miatta érezzük a csettintés után a filmet inkább egy kerek egésznek és önálló alkotásnak, mintsem egy kétrészes finálé első részének. Még ha az életben maradt karakterek vissza is tekerik valahogy az időt és meg-nem-történtté teszik a csettintést… annak biztosan ára lesz, nem kicsi. Ráadásul ne felejtsük el, hogy Thanos nemcsak az univerzum felét irtotta ki azzal a bizonyos kézmozdulattal: Loki, Heimdall, Gamora és Vízió halála vélhetően permanens. Ahogy vélhetően azoké az oszlopos tagoké is az lesz, akik majd a negyedik részben komoly áldozatokat fognak meghozni.
Ez már a végjáték
A Végtelen háborúval óriásit vállalt a Marvel. Tíz év konklúzióját előkészíteni úgy, hogy önállóan is megállja a helyét, ennyi karaktert mozgatva. Ebbe nagyon könnyen belebukhattak volna. Hogy vannak-e a filmnek hibái, gyengébb részei és karakterei? Nyilván. De az átfogó érzés, az élmény, amit nyújt, felbecsülhetetlen és kevesen próbálkoztak hasonlóval valaha is mozivásznon. Lehetne ezt jobban csinálni? Valószínűleg igen… de fogalmam sincs, hogyan, hiszen példát még nem igazán láttam rá soha sem.
Az biztos, hogy a legkockább képregény rajongóktól a mezei átlagnézőkig sikerült alaposan meglepni a célközönséget. Gyötrelmes lesz kivárni ezt az egy évet a záró fejezetig, addig valahogy be kell érnünk A Hangya és a Darázs, valamint a stáblistás jelenetben felvezetett Marvel Kapitány duójával nyáron és jövő márciusában. De messze van még az a jövő évi nőnap…
Ha kritikusi és elemzői szemmel vizsgálom a filmet, akkor egy 10-es skálán valahová 7,5-re lövöm. Ellenben a bennem tomboló fanboy harmadjára is meg fogja nézni a hétvégén moziban, és ugyanúgy nehezebben fogom venni a levegőt, amikor Thanos átszúrja Tonyt, vagy Buckyval megkezdődik a hamuvá válás montázs, hogy mindez Peter halálával záruljon. Ez az énem az előző tíz év után legalább 8,5-et adna a filmre.
Úgyhogy tökéletes egyensúlyban, mint ahogy mindennek lennie kell:
80%
Goretity Dániel
