Dicső vég helyett bánatos, csalódást keltő elmúlás.

Megszokott dolog, hogy a népszerű képregényhősöknek a sok héroszi küzdelem után olyasmivel is szembe kell nézniük, ami a világ(ok) sorsát meghatározó összecsapások közben csak ritkán kerül a figyelem középpontjába: ez pedig saját létük végessége. És ha vannak olyan karakterek a Marvel panteonjában (márpedig vannak), akiknek önmarcangoló, keserű jellemük és múltjuk evidens módon hordozzák magukban a halál közelségét, akkor Rozsomák mindenképpen egy közülük. Ám még az őt szinte elpusztíthatatlanná tévő öngyógyító képessége sem tudja megakadályozni a képregényalkotókat abban, hogy valamilyen módon eltegyék láb alól. Ám a végeredmény meglehetősen felemás.

A történet egy különösen brutálisnak tűnő csata utáni képsorral nyit a gyógyulási képességét fokozatosan elvesztő Rozsomákról. Miközben Reed Richards-zal azon fáradoznak, hogy megtalálják a képességét visszaállító csodaszert, Logannek a megölésére küldött pénzhajhász fejvadászok mellett múltjának néhány kísértetével is fel kell vennie a harcot. Mielőtt azonban megadná magát az életérő törő gyilkosoknak, vagy a szervezetét szép lassan felemésztő kórságnak, szeretné kideríteni, hogy ki és miért akarja holtan látni. A választ rejtő utazáshoz pedig régi ismerősökön és rég nem látott helyszíneken keresztül vezet az út.

A Rozsomák halála a karakter fejlődésében fontos állomásokat és mellékszereplőket gyűjt össze, hogy egyfajta zanzásított összegzésként szolgáljon az út végéhez érve. Egy olyan személyes, intimebb történetről van szó, ahol Rozsomák X-Menhez vagy egyéb csoportokhoz fűződő szálai természetes módon húzódnak a háttérbe, hogy inkább átadják helyüket az önálló sztorifolyamok emlékképeinek. Nem csak ezektől az elemektől lesz nosztalgikus, de a gyakori vizuális vagy szöveges visszaemlékezések is hozzájárulnak a sarkon settenkedő elmúlás melankolikus hangulatához. Ugyanakkor mégsem egy lassan csordogáló, mélabús eseménysort láthatunk. Kifejezetten sok akcióba bonyolódik hősünk, ahogy az magától értetődően el is várható egy hasonlóan sokat ígérő, ambiciózus címadás esetén.

Rozsomák „utolsó” csatáinak lenyűgöző képivilágáért az a Steve McNiven felelt, aki az Old Man Logan első szériájában is megrajzolta az idős hős nem mindennapi kalandjait. McNiven rajzait remekül egészítik Justin Ponsor színei, így valóban impozáns látvány tárul az olvasó szemei elé. A plasztikus, részletgazdag jelenetek többnyire szokványozás panelezést és plánozást kaptak, hogy a jó ritmusban érkező drámaian kimerevített egyoldalasok még nagyobb hatást érjenek el, de egyébként a történetmesélés nem is igényelt különösebb vizuális bravúrokat. A párbeszédes paneleknél azért elég sok maradt a csukott száj, de a kötet látványára nem lehet panasz. Sajnos a történet egészére ez már nem mondható el.

Mert összességében a Rozsomák halála nem csak a címadásban rejlő nagyszabású ígéretekhez nem ér fel, de az életútjának is egy furcsán kurtára zárt, méltatlan véget szán. Az egyes jeleneteket összekötő motivációk, és bizonyos csavarok nem kellően megalapozottak, találomra odavetett érzetet keltenek, amik némileg megakasztják a történet belső logikáját. Charles Soule-nak sajnos nem sikerült olyan véget írnia egy ikonikus figurának, ami kellőképpen összegezné a karakter pályáját, csupán felületesen emel be szemelvényeket. Nem ad semmilyen jellemfejlődési pluszt, ami drámaibbá, ütősebbé tehetné a lezárást és érzelmileg sem annyira telített, hogy sokáig emlékezetes maradjon. Így persze elkerüli a giccses hatásvadászatot is (ami megsüvegelendő), de egy határozottan közönségkedvenc karakter végsőnek szánt ütközetéhez mérten a végjáték picit lapos marad.

Aki elsősorban a látvány miatt szeret kézbe venni Marvel kiadványokat, és véletlenül még Rozsomák rajongó is, az persze nyugodtan tehet vele egy próbát. A Rozsomák halála minden negatívuma ellenére is egy gyorsan végigpörgethető, könnyen csúszó, akciódús, látványos képregény, amit érdemes nem túl nagy elvárásokkal megközelíteni.

Laki Péter