KRITIKA: Bosszúállók: Végjáték (spoileres)

2019. április 28. - Marvel Magyarország

Egy meghatározó korszak ért végéhez. 

big_startfilmru1416669.jpg

2003-ban, a Penge, az X-Men és a Pókember elsöprő sikere után egy David Maisel nevű tanácsadó felkereste a Marvel vezetőségét egy érdekes ajánlattal. Az akkori képregényes nagyvállalat még a sebeit nyalogatta, miután ‘96-ban néhány iparmágnás számtalan ostoba döntése végül teljes anyagi csődbe juttatta a Marvelt. A slamasztikából úgy sikerült kimászniuk, hogy legismertebb karaktereik filmes jogait eladták különböző hollywoodi stúdióknak, akik ezt rögvest sikerre is váltották az említett három mozival.

Maisel azt mondta, miért ne csinálhatná ugyanezt a Marvel is? Akad még náluk jócskán muníció, akiket könnyedén tudnának ők is a filmvásznon kamatoztatni. Hosszas győzködés után végül megalapult a Marvel égisze alatt a Marvel Studios, hogy egy óriási rizikóval kezdjenek. Kaptak több mint 500 millió dollárt, amit pár éven belül profittá kellett varázsolniuk – különben a maradék hőseik és csapataik közül kapásból tíz megy a hollywoodi közösbe.

A stúdió élére az akkor még zöldfülű Kevin Feige-t nevezték ki, aki a 2000-es évek elején belelátott jó pár képregényfilm kulisszái mögé. Kevinnek, mint képregényrajongónak támadt egy ötlete: mi lenne, ha a füzetekhez hasonlóan bemutatnának néhány hőst, akik átjárnak egymás filmjeiben, hogy aztán egy közös Bosszúállók-moziba összehozzák a titánokat. Nem sokan hittek az ötletben, őrültségnek tartották.

Aztán jött az első Vasember-film, a végén egy mostanra klasszikussá váló mondattal és Nick Fury cameo szereplésével, ami végérvényesen megváltoztatta a modernkori filmgyártást és a teljes hollywoodi felállást. Megszületett a közös mozis univerzum gondolata. Elindult gyakorlatilag egy sorozat első évada a filmvásznon, amit egy évtizeden át, évi két-három epizód formájában mentünk közösen megnézni a televízió vagy a monitor helyett a nagyvásznon.

A spoilermentes kritikához hasonlóan én is egy hosszabb bevezetővel indítottam, hisz’ ennél a filmnél érdemes megemlíteni, hogy honnan indultunk egykoron a Vasemberrel és hová is jutottunk most, 21 filmmel és 11 évvel később. Feige víziója is egy mélyponton, abban a barlangban született, ahol Tony Stark karaktere is. És ahogy a filmben is említik: olykor néha előbb kell megtanulnunk futni, mint járni.

Három óra, három film – és három fázis lezárása

A Végjáték több szempontból is merőben eltér a Végtelen háborútól. A harmadik Bosszúállók-film végső soron Thanos szemszögéből mutatta be a történéseket és gyakorlatilag egy nagy heist történet az egész sztori, amely az áldozathozatal témakörét járja körbe. A hőseink az egyetlenek, akik erre nem, vagy csak nagyon kevesen képesek (pl. Strange, Wanda). Az igazi “hős” azonban, aki eléri a célját a filmben, végül az Őrült Titán lett. A hőseink, akik kvázi másodhegedűst játszottak Thanos történetében, először buktak el igazán külső hatásra.

Ehhez képest a Végjáték már a hősökre fókuszál, közülük is elsősorban az eredeti hatosfogatra: hogyan fogadjuk (illetve ne fogadjuk) el a történteket és milyen örökséget hagyunk hátra. Mert hogy a Végjáték témája az örökség, amire mind a hat eredeti karakter tökéletes példa. De ne olyan hevesen...

A film három nagyobb részre bontható: az elsőben egy posztapokaliptikus, lassú karakterdrámát kapunk, amire szerintem nagy szükség volt mind az előző, mind ennek a filmnek a történéseit tekintve. A második szakasz a Hangya által “ugró-melónak” titulált, időutazós heist, ahol a korábbi filmes kikacsintásokat, utalásokat és a fan-service-t bizony a maximumon járatják a készítők. Végül, de nem utolsó sorban a harmadik pedig az epikus finálé, ami gyakorlatilag egy nagy csatajelenet, á la A király visszatér.

Úgy gondolom, hogy ez a fajta struktúra jót tett a filmnek, és a történet kibontásánál egyszer sem éreztem, hogy túltolták volna a háromórás játékidőt. Az első, rövidebb harmadban ez érezhető lehet, de a karaktereket szükségszerű volt bemutatni a reménytelen gyász fázisban.

Apropó gyász: ami külön tetszett, hogy az eredeti csapat tagjai egytől egyig egészen máshogy dolgozták fel a veszteségből fakadó traumát – pont úgy, mint ahogy a valóságban is számtalan formájával találkozhattunk már. Özvegy a munkájába temetkezik, Steve ha már magan nem, úgy megpróbál másokon segíteni, Tony végleg elvonul a világ elől és megbecsüli azokat, akik megmaradtak, Thor önpusztító sajnálkozásba zuhan, Sólyomszem féktelen ámokfutásba kezd, hogy megbüntesse azokat, akikkel kegyes volt a sors kesztyűs keze, Banner pedig elfogadja magát Hulkostul olyannak, amilyen.

A film zárásától eltekintve itt találhatjuk a legtöbb szívfacsaró karakterpillanatot, nagyon örülök, hogy ez a nagyjából háromnegyed óra végül nem végezte a vágószoba padlóján. Ami zavart, hogy a Thorral történő poénkodás párszor már átesik a ló túloldalára, valamint Banner/Hulk is kaphatott volna több, drámai játékidőt. Sajna Mark Ruffalo karaktere az Ultron kora óta csak vergődik a földön, és habár próbálkoztak érdekes irányokkal vele kapcsolatban, de se a Ragnarökben, se a Végtelen háborúban, se pedig itt sem sikerült igazán megváltaniuk a modernkori Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetét. Legalábbis számomra.

avengers_endgame.png

Időutazás – Amikor a logika elbukik. És ez így is van rendjén.

Mielőtt ebbe a részbe belekezdek, egy gyors gondolat: a következő pár bekezdés a puszta logikán fog alapulni. Egyelőre legyen elég ennyi.

A legtöbb teória természetesen már egy éve erősen pedzegeti az időutazás kérdéskörét, hiszen utaltak erre többször is a készítők akár interjúkban, akár a Hangya segítségével bevezetett kvantumtér bemutatásában. Bevallom, eléggé féltem, hogyan fogják kezelni, ugyanis az időutazás sajnos logikailag borzasztóan nehezen megvalósítható. Azonnal paradoxonok jönnek be a képbe, amik ha túlzottan a néző arcába vannak tolva, akkor bizony kiragadják az élményből.

A Végjáték egy egészen új megközelítést, a kvantumfizikában létező elméletet, a multiverzum teóriát használ. Minden egyes, fontosabb változtatás (vagyis, amik a köveket érintik) a múltban egy leágazó, alternatív valóságot hoz létre, ami így nem befolyásolja az eredeti eseményeket. Nincs nagyszülő paradoxon. Piszkosul örültem ennek a megvalósításnak, mert pont az elmúlt hetekben néztem utána részletesen a lehetőségeknek történetmesélési szempontból, és ez egy logikailag járható út. Amin a film ügyesen sétál ideig-óráig.

Aztán bejön a Loki eltűnik a Tesseracttal témakör vagy a Steve hogy kerül vissza mégis idősen a mi világunkba jelenség, ami miatt úgy tűnik, hogy kissé felborul a film által felvázolt szabályrendszer. Azért használok “egyelőre”, “tűnik” és hasonló kaliberű fogalmakat, mert jó pár teória kering jelenleg is az interneten, olvasok rendkívül érdekes magyarázatokat és kiskapukat, de.

Egyrészt ezek már túlmutatnak a filmélményen és hiába is kapunk majd rá magyarázatot akár a Disney streamingoldalára szánt Loki minisorozatban, akár később egy interjúban, nem tesz hozzá sokat ehhez a filmhez. A konkrét idővonal rajzolgatás vagy kvantumfizikai háttér megmagyarázása már egy másik cikk, egy másik beszélgetés.

Másrészt pedig – kell-e keresnünk mindenáron magyarázatot? Mindenképp ennyire a logikai dolgokat kell-e előtérbe helyeznünk egy ilyen filmnél? Ezek alapján kell-e megítélnünk az elmúlt tíz év lezárását?

És ezek a kérdések azok, amiken habár úgy gondolom, nem szabad csak úgy átsiklanunk (a végső értékelésemnél például én is számba veszem őket), de az sem helyes hozzáállás, ha csak és kizárólag erre alapozzuk a film megítélését. Főleg ennél a filmnél.

Mert ha valamiben, akkor az érzelmekben és a karakterekben a Végjáték bizony piszkosul erős.

thanos-armor-endgame-trailer.png

Egy korszak vége

Gyakorlatilag minden fontosabb karakter révbe ért a történet végére, amire a középső időutazós rész (a rajongók kielégítésén túl) alaposan rásegített. Láttuk, hogy ki honnan indult, hová is jutott közben, mennyit fejlődtek és változtak ezek a karakterek az évek során.

Feige tervében a “szuperhős” kifejezésben mindig a szó második fele, a “hős” volt a fontosabb. Az egész széria azért lett ilyen sikeres, mert hús-vér emberek olyan problémáit mutatta be, melyekkel mind tudunk azonosulni. Persze, van aki fegyverarzenálként szolgáló páncélt épített magának, a másik meg egy viking birodalom uralkodója az űrben. De mindannyiuk, végő soron, legbelül, embernek bizonyult.

Akiknek pedig az eddigi történeteik után fontos az is, hogy mit hagynak maguk mögött hátra az életben.

Banner megbékélt a Hulkkal, Thor pedig végre a saját útját kezdheti járni, amihez az Őrzők szedett-vedett csapata tökéletes társaság lehet. Clint és Natasha küzdelme a Lélek Kőért úgy, hogy az egyikre vár a családja, a másiknak pedig soha sem volt (“Én sem tudtam apám nevét”), nálam elképesztően beütött. Johansson és Renner is szerintem egyébként az egész film során kimagaslót alakít. Steve történetszála is gyönyörűen el lett varrva, Bucky-n látszott, hogy tudja, mire készül barátja a film végén. Azzal is maximálisan egyetértek, hogy Sam örökölte meg tőle a pajzsot.

Tony, aki sosem bírt leállni, belevág egy utolsó nagy dobásba még úgy is, hogy otthon várja a családja. Hisz’ ők az igaz öröksége Peterrel együtt, akit vissza akar hozni. Ő örökre Vasember marad. Ahogy ezt belátta Strange jelzésénél is, ahol már tudta, mit kell tennie. Szerencsétlen Petert nagyon sajnáltam, kíváncsi vagyok a soron következő filmjére a történtek után. Alaposan sikerült megkönnyezni a karakter utolsó perceit, mert én még a film előtt a büfében is küzdöttem ellene, hogy tőle ma búcsút veszünk. Viszont abszolút méltó lezárást kapott a franchise alappilléreként. Mondanom sem kell, hogy Evans és Downey a Polgárháború után itt is beleadtak mindent a karaktereikbe.

Igazából nem nagyon akarok többet írni. Persze, felsorolhatnék szerintem még száz és száz pillanatot (Hail Hydra, Thor a két kalapáccsal, Kapitány a Mjölnirrel, a hősök visszatérése Strange portáljain, Tony a Végtelen Kesztyűvel, Peter és Tony ölelése), de felesleges. A hősök visszatérésétől kezdve teljesen magával ragadott a film – azt viszont sajnos meg kell említenem, hogy Danvers karakterével sem a film elején, sem pedig a végén nem tudtak értelmesen mit kezdeni. Valahogy nagyon nem találta a helyét ebben a filmben. A többi, fontosabb szerepet kapó karakter – Scott, Nebula, Rhodey, Mordály – viszont abszolút remekeltek.

Tényleg az érzelmekkel való játszás és a lezárás adta ennek a filmnek a legtöbb erejét, amihez kellett ez a tíz évnyi építkezés. Akár szereti valaki ezt a franchise-t, akár nem, ez egy meghatározó mérföldkő volt most a filmtörténelemben.

85%

Viszlát, és kösz a halakat

Kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik ezután a Marvel Moziverzum pályafutása, ám szerintem most ráfér egy kis nyugi mind a franchise-ra, mind persze a készítőkre. Térjenek át a kisebb lélegzetvételű sztorikra és ne az univerzumot mentsük meg legközelebb több idősíkon át, hanem mondjuk – egy-egy embert. Vagy a környéket. Értitek, na.

Ami még hátra maradt, az egy köszönetnyilvánítás. Főleg a Russo tesók, valamint a Marcus és McFeely forgatókönyvíró párosának, akik négyen A tél katonája, a Polgárháború, a Végtelen háború és a Végjáték filmeket tető alá hozták. És az utóbbi pár évben gyanúsan nem sokat aludtak.

Rajtuk kívül pedig természetesen Kevin Feige, Jon Favreau, Joss Whedon, James Gunn és Robert Downey Jr. nevét emelném ki külön, akik a kezdetektől hittek ebben a franchise-ban és a legfontosabb részeit megalkották. Stan Lee, Jack Kirby, Steve Ditko és a hasonló kaliberű művészek képregényeit alapul véve.

Végül pedig Neked. Hogy kitartottál a kritika végéig és elolvastad ezt, valamint a korábbi írásaimat is az évek során.

Írta: Goretity D.

A bejegyzés trackback címe:

https://marvelmagyarorszag.blog.hu/api/trackback/id/tr9914792284

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

saihulud 2019.04.28. 22:47:45

Jó kis kritika. Én mindenesetre örülök, hogy captain marvel keveset szerepelt benne, nem lopta el a show-t, nem győzte le thanos-t.

roli101 2019.05.01. 17:24:53

Magyarázza már el valaki, ha Thanos a Végjáték szerint hal meg, akkor ugye nem tudja összegyűjteni a köveket, tehát nem irtja ki a fél világot, azaz semmi szükség a megölésére?

_z_ 2019.05.02. 11:11:49

@roli101: "Minden egyes, fontosabb változtatás (vagyis, amik a köveket érintik) a múltban egy leágazó, alternatív valóságot hoz létre, ami így nem befolyásolja az eredeti eseményeket."
Mas kerdes, hogy ebbe a logikaba Kapi megöregedese nem passzol bele… (sehogy) Sokkal jobb megoldas lett volna, ha öregen ter vissza, vagy pedig csak visszaküldi a pajzsot egy üzenettel. Persze akkor kimarad a beszelgetes (bar megoldhattak volna egy videoüzenettel is), de legalabb nem törik kerekbe az addigi logikat.

Cikkhez: Nekem volt meg egy zavaro logikai hiba. Az Ösi Egy azt mondja Bannernek, hogy a kövek tartjak össze az idöt. Akkor nem kellett volna valami nagy gebasznak törtennie akkor, mikor Thanos megsemmisitette a köveket?
Azt csak en ereztem, hogy nem csak az afroamerikai Amerika Kapitanyt vezettek be, de kicsit megagyaztak a nöi Thornak is?
Mellekesen nem baj, hogy egy masik idösikbol elhozta a kalapacsat, es igy onnan nem csak a kö hianyozik, hanem a Mjölnir is? Vagy Kapi visszavitte az idöben? Bevallom erre nem figyeltem a vegen...