Út a Végtelen háborúig - 13. rész: Amerika Kapitány: Polgárháború

2018. március 28. - Marvel Magyarország

captain_america_civil_war_8k-wide.jpg

Egy nagyon fontos pontjához ért az Út a Végtelen háborúig címet viselő projektünk - a tizenharmadik héten az Amerika Kapitány trilógia zárását néztük újra, ami nemcsak a Harmadik Fázis nyitánya, de a következő Bosszúállók előtti egyik, ha nem a legfontosabb alkotásnak számít. Ekkora mérföldkő lévén az elemző kritikát is hosszabbra nyújtottuk a szokásosnál, mert bőven volt miről beszélnünk. Vágjunk is bele! 

Előzmények: A Harmadik Fázis és a Kígyók Társasága

Mielőtt a mozivászonra küldték volna az Ultron korát és a Hangyát, a Marvel Studios 2014 októberében egy meghatározó gálaműsor keretein belül bejelentette a Harmadik Fázis tervezett mozijait. Ekkor már hetek óta keringtek azok a pletykák, melyek A tél katonája után 2016 májusára bejelentett harmadik Amerika Kapitány film történetének a híres, 2006-os Polgárháború adaptálását jósolták. Az El Capitan Theatre színpadán, 2014. október 28-án először aztán sikerült meglepni a tömeget a “Serpent Society” (Kígyók Társasága) alcímmel.

Végül a megannyi film bejelentése után lehullt a lepel: Kevin Feige helyét átvette Robert Downey Jr. és Chris Evans a felröppenő “Civil War” (Polgárháború) logót követően. Mondanom sem kell, a tömeg felrobbant. Főleg, hogy a percekkel korábban bejelentett Fekete Párduc film főszereplőjét, Chadwick Boseman-t is itt mutatta be a két titán a nagyvilágnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a karaktert szeretnék felvezetni a Polgárháborúban, még mielőtt megkapná a saját filmjét.

Természetesen a képregényben megismert konfliktust tudtuk előre, hogy meg fogják változtatni. A füzetlapokon ugyanis a regisztráció során komoly faktort képzett a szuperhősök titkos személyazonosságának felfedése, ám mivel a Marvel Filmes Univerzumban gyakorlatilag mindenkiről tudta a világ, hogy kicsoda, így ezt az oldalát az eredeti sztorinak érthető okok miatt elhagyták.

capitanamericacivilwar2_cafeycabaret.jpg

Előzmények: Polgárháború a Marvel berkein belül

Amit már kevesebben tudnak, az a színpad mögötti belső viszály a Marvel berkein belül. A Disney által felvásárolt, teljes Marvel élén Ike Perlmutter állt, akivel a Marvel Studios elnöke, Feige többször is összetűzésbe került.

Perlmutter szerint női szuperhősről nem szabad filmet készíteni, ugyanis nem vennék a játékait a piacon. Miatta nem lett végül Maya Hansen karaktere a Vasember 3 főgonosza, ahogy azt eredetileg tervezték. Fekete Özvegy mozi sem véletlenül nem lett betervezve anno a második fázisra.

Hasonló profitorientált szemlélete miatt kellett Feige-éknek az eredeti Harmadik Fázis felállásába beleszorítani az Embertelenek (Inhumans) mozit. A Stúdió nem szerette volna még ezt a relatíve ismeretlen csapatot is belesulykolni az egyébként is zsúfolt felhozatalba, viszont Feige végül fejet hajtott. Hogy miért? Nos, ez volt a kompromisszum ahhoz, hogy a Marvel első, női szuperhős szóló filmje, a Marvel Kapitány elkészülhessen.

Végül, de nem utolsó sorban pedig Perlmutter hallani sem akart a Polgárháború ötletéről, ugyanis Robert Downey Jr-t bizony már akkor sem mérték kevés pénzben.

Feige-nek végül elege lett Perlmutter-ből és az általa kinevezett kreatív bizottságból, akik már többször is megnehezítették az életét korábbi filmjeik során (az Ultron korában említett hibák, vagy A galaxis őrzőiben kevés szerepet kapó Ronan is nekik “köszönhető”). Egészen a Disney vezérigazgatójáig, Bob Iger-hez ment Feige, miszerint ha nem távolítják el a közeléből Perlmutter-t, ő bizony pattan a Marvel Studios igazgatói székéből. Bob bácsi látta, hogy Kevint nem kellene ám elengedni, úgyhogy átszervezték a belső hierarchiájukat és innentől (2015) Kevin Feige Alan Horn-nak, a Disney Studios-nak felelt.

Előzmények: “Hellósztok!”

Feige tehát a kreatív bizottságtól és Ike Perlmutter-től megszabadulva kezdhette meg munkásságát a Harmadik Fázis filmjein. És elég hamar munkának is láttak A tél katonáját jegyző rendező- és írópárossal, a Russo-testvérekkel, valamint a Markus és McFeely duóval. Feige pedig nem semmi ajándékkal lepte meg a négyesfogatot, és persze a világot is.

2015. február 9-én ugyanis a Marvel, évek óta tartó hosszas küzdelem után megszerezte a jogokat Pókember karakteréhez. A Marvel Filmes Univerzum szárnyai alatt debütáló, új Pókember szóló film előtt már tervezték felvezetni a karaktert egy közelgő produkcióban - nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy Peter-t bizony viszontlátjuk hamarosan a Polgárháborúban.

A több hónapon át tartó meghallgatások eredményeként végül 2015 nyarán bejelentették a harmadik Peter Parker-t alakító brit Tom Hollandot, aki ezúttal eredettörténet és Ben bácsi nélkül kapta meg az esélyt, hogy megismertesse a világgal kedvenc tinédzser hálószövőnk újabb verzióját. Ezeket követően minden készen állt tehát, hogy elkezdődhessen a film forgatása - és a kritikám is.

new-cw-stills.jpg

Egyensúly

Mai napig, amikor csak a Polgárháborúra gondolok, mindig ez az első szó, ami eszembe jut a film történetéről, a bemutatott motívumokról és persze magáról annak elmeséléséről, a narratíváról.

A film tökéletesen egyensúlyozza a pörgős, kreatív akciójeleneteket, a feszült, drámai pillanatokat és persze a hősöktől már megszokott humort. Főleg az utóbbi miatt kapja a Marvel évek óta a kritikát, bizonyos esetekben abszolút jogosan, ám A tél katonája és a Polgárháború is megfelelő szinten tartja a poénokat. Nem tolja túl mindegyik karakter, csak azok, akiknek a személyiségére igazán jellemző, és se mennyiségre, se minőségre nincs velük probléma.

Imádom a gyakorlatilag feloldhatatlan, morális dilemmákat. Tudjátok, azokat a fajta, vitaindító kérdéseket, amire igazából nem létezik jó vagy rossz válasz. Olyan történetet lehet rájuk építeni ugyanis, amelyben kellőképp izgalmas, a nézőt berántó konfliktusokat élhetünk át a karakterek között. Pontosan ez történik a Polgárháború központi konfliktusában is, mely a hősöket egymásnak ugrasztja: habár gyanúsan mindannyiunknak megvan, hogy melyik oldalon is állunk és kinek a nézeteivel szimpatizálunk, a film közben és után is abszolút megértjük mindkét oldal gondolkodásmódját.

Bármilyen kormány vagy más fennhatóság által uralt szervezet könnyedén tud agendát és célokat váltani. Korrupttá válhat a benne lévő indivídumoknak köszönhetően, ahogy azt láthattuk A tél katonája vagy a világtörténelem során. Kapi rendszerbe vetett hite a két szóló és két Bosszúállók film során során szignifikáns mód sérül olyannyira, hogy a harmadik kalandja során már nem igazán hisz azokban az eszmékben, melyek eredetileg közvetlenül őt is megalkották. Látta ezt bazári majomként az első, és üldözött bűnbakként a második filmben is - nem csoda, hogy harmadjára a karakterfejlődése eljutott erre a szintre, hogy megkérdőjelezi a Szokóviai Egyezmény aláírását. Ahogy el is mondja, nem tud nem segíteni a rászorulókon. Sőt, igazából a kulcs Ultron mondatában rejlik: nem tud élni harc, háború, konfliktus nélkül.

A vele szemben álló Tony azonban szintén érthető, aki gyakorlatilag épp az ellenkező utat járta be az eddigi három Vasember film és a Bosszúállók történései során. A géniusz, milliárdos, playboy és emberbarát magányos hősként kezdte meg pályafutását és hallani sem akart arról, hogy ő, vagy a fegyverei bármilyen más felettes szervezet érdekeit szolgálja. Csakhogy aztán történt egy s más vele is az évek alatt. Saját műve kis híján Pepper életébe került, Ultron megteremtése és Szokóvia lerombolása pedig egy olyan bűntudatot indított el benne, melyre egyfajta kooperációs mechanizmusként elkezdte átértékelni az “egyén” szabadságát. Persze, mindvégig segíteni és a jó célt, a világ megmentését akarta szolgálni - csakhogy ehhez olyan eszközöket használt fel, saját kimagasló képességeinek köszönhetően, melyek bizony kétélű fegyverként lebegtek az emberiség feje felett. Szokóvia esetén szó szerint.

A Polgárháború nem könnyen emészthető, több szempontból sem. Egyrészt tizenharmadikként a szériában gyakorlatilag nem kevés korábbi filmre épít (Vasember trilógia, Amerika Kapitány előző két mozija, és persze a két Bosszúállók), másrészt a körüljárt téma is, ahogy írtam, nem a megszokott “mentsük meg a világot a gonosztól” kategória.

A gonosz ugyanis ezúttal a főhősökben keresendő (Zemo csupán egy katalizátor, de róla majd később), kettős hangsúllyal is. Egyrészt mindkettejük esetén ott van az a gyengeség, amely nem hagyja őket máshogy gondolkozni tematikusan a központi kérdést illetően: Kapi esetén ez a háború és ellenállás nélküli világ motívuma, Vasembernél pedig a mérhetetlen bűntudat, mely nem hagyja őket kompromisszumra jutni. Viszont ami ezt még inkább tetőzi, az a komoly, személyes motiváció és háttér: Steve rögtön a sztori elején elveszíti Peggy-t, unokahúga, A tél katonájából visszaköszönő Sharon pedig egy olyan beszédet ejt meg a temetésen, mely végleg átbillenti a főhőst a lónak ama bizonyos túloldalára. Nincs ez másképp Tonynál sem, hiszen kapcsolata Pepperrel és a szokóviai történések humánus oldala őt sem hagyják nyugodni.

A film végi csavar ezért - is - működik eszméletlenül jól, hiszen előtte majdnem egy egész filmen át próbálják elhitetni velünk azt a bizonyos “red herring”-et, hogy itt majd megint a megszokott csúnya, gonosz, agyatlan katonák ellen kerül sor a végső küzdelemre. Beleszaladt rendesen a pofonba a közönség meghatározó része, amikor Steve, Tony és Bucky belépnek a szibériai atombunkerbe, Vasember rajtuk kívül viszont csak Zemo hőszignáljait érzékeli. A várva várt leszámolás a másik öt tél katonája ellen pedig elmarad. 1991. december 16-a egészen másért jelentett mindvégig komoly fenyegetést. Itt ér be igazán a fent részletezett konfliktus a két főhős között, főleg, hogy előtte már minden békésnek tűnt.

tony_steve_ew.jpg

Összefogunk vagy elbukunk

Legyen szó a hősök erejét külön-külön vagy egymással alkotott csapat dinamikáját tökéletesen bemutató akciójelenetekről, a Polgárháború egy percre sem veszíti szem elől a központi konfliktust. Az öt kiemelt akciójelenet - Lagosz (Crossbones és a robbanás), Bukarest (Bucky, Kapi és T’Challa), Berlin (Zemo elmemanipulálása és Bucky szökése), Lipcse (az ominózus reptéri csatajelenet) és Szibéria (Bucky és Kapi Tony ellen) - gyakorlatilag minden képregény rajongót maximálisan kiengesztel, különösen a reptéri és a szibériai záró ütközet a hősök között.

Gyakorlatilag annyi kielemezendő páros karaktermomentum jut eszembe, hogy nem győzöm őket felsorolni. Megismerhetjük rögtön a lagoszi incidensnél működés közben az Ultron kora végén felvezetett új Bosszúállók csapatot, ahol A tél katonájában már bemutatott Kapi-Sólyom és Kapi-Özvegy kémiát még jobban elmélyítik. Hozzájuk csapódik fiatal tanoncként Wanda is, akinek mentorálására Steve láthatóan különös hangsúlyt fektet.

Az egyik kedvenc jelenetem - a sok közül - a Bosszúállók vitája Ross tábornok látogatása után. A megannyi érv és ellenérv meghallgatása után Steve arcán a teljes kétségbeesés kegyetlen nagyot üt, ahogy végül Natasha is Tony pártjára áll a kérdésben - és itt jelenik meg az MFU egyik kimagasló előnye. Ezek a karakterek hús-vér emberek, akik hibáznak, fejlődnek, alkalmazkodnak a környezethez - amihez bizony olykor szembe kell menniük a társaikkal és barátaikkal. A tél katonája után nem vártuk volna Nat pálfordulását, de az ízig-vérig kém énjének köszönhetően Özvegy indokai teljességgel érthetőek - habár nem mutatja, de a benne zajló belső konfliktusra is láthatunk jeleket bőven a film során (a telefonhívás Steve-vel, T’Challa feltartása), ami miatt értjük, miért is áll át végül ismét Steve oldalára.

Sólyom és Bucky Steve legjobb barátaiként is páratlan párost alkotnak, nem csoda, hogy a hírek alapján a Végtelen háborúban is együtt töltik majd el a legtöbb időt. A két színész a valós életben is zseniális a kamerák előtt, itt is hozzák a maguk módján lojális jobbkéz szerepét, akikre Kapitánynak szüksége is van rendesen. Na meg persze Sam a felelős a Hangya leigazolásáért is. Vele vagyok egyedül kissé megosztott a karakterek közül, ugyanis habár hozza azt a szórakoztató könnyedséget (levity), amire rendkívül nagy szükség volt az alapvetően komolyabb hangvételű filmben - mindazonáltal a szóló filmje után kissé kilóg a lóláb, hogy miért is folyik bele egyáltalán ilyesmibe. Persze, Amerika Kapitány egy történelmi hős és neki (“a kisembernek”) óriásit jelentőséggel bír, hogy épp rá gondoltak… de épp, hogy visszakapta saját mozijában többé-kevésbé a szabadságát és a családját, szóval kissé megkérdőjelezhető a döntése.

Wanda és Sólyomszem, valamint Wanda és Vízió is tökéletesen szuperálnak együtt. Clintnél már sokkalta érthetőbb, miért avatkozik bele az egész konfliktusba, Scott-tal ellentétben. Ahogy oda is dobja egy rövidke mondatban Kapitánynak: “tartozom neki”, Wanda felé biccentve. Wanda testvére megmentette az életét az Ultron korában - egy ilyet pedig nem fog elfelejteni, főleg, hogy megkérdőjelezhetetlen hatással volt a lányra szokóviai beszéde. Ezért nevezték el a gyermeküket “Nathaniel Pietro Barton”-nak, és ezért is sietett az első hívó szóra Steve segítségére. Az épülő románc pedig az Elme Kő két szörnyszülöttje között a Steve-Sharon duóval ellentétben itt megfelelő mértékben és gyorsasággal került bemutatásra, kaptak is egy szép jelenetet, kíváncsian várom, mit kezdenek kettejükkel (különösen Wandával) a Végtelen háborúban.

Akit külön is ki kell emelnünk, hiszen némileg kilóg a sorból, az mindenképp Fekete Párduc. Ahogy Chadwick a 2014-es gálaműsoron is említette, ő inkább a saját útját követi - és mennyire igaza is lett később a színésznek. Habár eleinte inkább Tony oldalát erősíti a filmben, de őt mindvégig a saját céljai és érdekei vezérlik. Az ő motivációja nem más, mint a jó öreg bosszú - amellyel végül ő lesz a tökéletes párhuzam Zemo karakterének. Egyikőjük tovább tud lépni, míg másikukat azonban végleg felemésztette a veszteségük. T’Challa badass karaktere gyakorlatilag képes volt megállni a helyét az évek óta ismert titánok között, a kezdeti kritikák is egyértelműen emelték ki és várták mint a messiást a 2018-ban érkező saját filmjét.

Zemo egyébként számomra óriási pozitívum és úgy érzem, nem kap elég kreditet a Daniel Brühl által alakított antagonista. Pedig az egyik legemberibb Marvel gonosz, akit az eddigi filmjeik során láttunk, és habár belőle is elnéztem volna még egy-két jelenetet, de motivációi teljesen érhetőek, valamint ő az első olyan, aki igazán sikerrel járt a Bosszúállók csapata ellen. Sokan kritizálják, hogy túlságosan az ő malmára hajtotta a megírt sztori a vizet, de az olyasfajta véletlenek, melyek a főhős(ök) kárát okozzák, még bőven megengedhetőek. Főleg, hogy Zemo tervét is láttuk bukni, folyamatosan alakította és fejlődött ő is a tapasztalatai alapján, hogy aztán láthassa ama bizonyos birodalom bukását. Remélem, látjuk még újra a filmvásznon, bőven akad benne potenciál.

Mindannyiuk közül azonban Tony és Steve központi konfliktusa és közös jelenetei azok, amik igazán a magasba emelik ezt a filmet a többi MFU-s alkotás közül. A másik, számomra mesteri karakterpillanat kettejük egyre inkább eldurvuló vitája a két penna felett. Az egész jelenet, elejétől a végéig, minden egyes leírt sora aranyat ér és tökéletesen bemutatja a film és kettejük konfliktusát, igazát, hibáját, személyes érdekeltségét… mindent. Ez a film igazi mesterjelenete, akármennyire is jelenik meg a képemen minden egyes alkalommal a gyermeteg vigyor Pókember feltűnésénél és a reptéri harcjelenetnél. Hármuk küzdelme a film végén nyers és teljességgel érzelem alapú, nem kreatív vagy játékos, mint a korábbiak. Itt nem láthatunk már szórakoztató kombókat (mint Hangya és Sólyomszem, vagy Rhodey, Tony és Pókember Óriás ellen), csak a zabolázatlan dühöt és kilátástalanságot. Az ikonikus borító rekonstruálása, ahogy pajzs és lézernyaláb egymásnak feszül, az egyik legtökéletesebb kamerabeállítás az egész MFU-ban. Komolyan elhittem, hogy Steve a halálos csapást fogja rámérni Tonyra… többek között ezért is ütött akkorát utána a pajzs végső eldobása, amit Tony szavai (“Apám készítette azt a pajzsot, nem érdemled meg”) még inkább hidegrázóssá tesznek.

Valaki mintha kimaradt volna… Áh, igen. Nyilván nem mehetek el szó nélkül (ez a kritika már így is rekord hosszúságúra nyúlik) Tom Holland Peter Parkere/Pókembere felett. Két jelenetben szerepel csupán - amiből a reptereset már szerintem épp eléggé dicsértem - de abban tökéletesen ábrázolja a képregényekben milliók által megszeretett tinit. Habár a szerepeltetése azért kissé erőltetett és Tony részéről alaposan megkérdőjelezhető (ez később a Hazatérésben elő is kerül, mint motívum a kompos jelenetet követően), Peter és Tony jelenete a kis queens-i apartmanban szintén egy olyan pár perc, ami felett nem tudok elsiklani. Az őszinte, gyermeteg és ártatlan Peter motivációi kísértetiesen hasonlítanak egyébként a Steve által képviselt oldallal, csakhogy ő koránt sem olyan makacs, mint Amerika Kapitány. Moralitását tekintve gyakorlatilag tökéletes középutat képez Tony és Steve között, viszont egyértelmű, hogy kocka kissrácként felnőve miért is jelenti neki gyakorlatilag a fél világot Vasember. A két színész közötti kémia egyszerűen pazar: szegény Tom annyira izgult anno a forgatáson, hogy elfelejtette a megfelelő pozíciót a felvételhez, amit Downey egy improvizált sorral (“Ideülnék, úgyhogy vidd már arrébb a lábad”) tökéletesen megoldott. Lesz itt bőgés rendesen, ha Tony meghal Peter szemei láttára a Végtelen háborúban… Holland egyébként sokak számára ezzel a két (stáblistással együtt három) jelenettel kiérdemelte a “Legjobb filmes Pókember” címet, amit aztán a Hazatérésben meg is erősített az esetleges kételkedőkben.

cap_and_bucky_promo.jpg

A hiba a tervben

Megannyi pozitívuma mellett nem szabad szemet hunynunk a film hibái felett sem.

Egyrészt a CGI helyenként eléggé gyengére sikeredett (Vasember páncélja a nyaka és feje találkozásánál elképesztően kirívó), viszont ami a látványt igazán rontja, az a színvilág. Valahogy az utómunkálatok során elfelejtették bekapcsolni a színeket vagy végig a londoni esőzésben dolgozhattak a srácok, ugyanis elképesztően mosott és szürke a film színvilága. Hiányzik a telítettség a legtöbb színből, ami miatt joggal készült egy kifejezetten igényes videó esszé a Marvel filmek fényképezéséről úgy általánosságban. Szerencsére ezekre a kritikákra hallgattak a Marvelnél és az azóta készült filmjeik (Doctor Strange, Pókember: Hazatérés, de különösen A galaxis őrzői 2, a Thor: Ragnarök és a Fekete Párduc) már nem néznek ki úgy, mintha kifogyott volna valaki a vízfestékből és a paletta aljára odaszáradt darabkákból próbált volna egy liter vízzel felhígított angliai tájképet festeni.

Szintén a film gyengébb részei közé tartozik a Steve-Sharon románc. Nem lett kellően felvezetve és elmélyítve sem A tél katonájában, sem pedig itt. Minden más történés fontosabb volt, a film ezen romantikus oldalát már csak beletuszkolni tudták a cselekménybe, ami meg is látszott a végterméken: egy pillanatra sem érdekelt a két karakter között kialakult kapcsolat jövője sem a film után, sem pedig most, két évvel később. Erőltetett, kész, pont.

Hangya és Pókember behozásáról már írtam: habár némileg érthető a jelenlétük és minden másodpercük a filmvásznon fenomenális, azért azt meg kell hagyni, hogy az ő szerepeltetésük közel sem lett annyira szerves része a történetnek, mint a többi karakteré.

Apróság, de számomra Stan Lee kameója borzasztóan rossz helyen szerepel a filmben. Olyan jól időzítették végig a humorfaktort, miért kellett pont a végére elrontani. Félreértés ne essék, ha csak önmagában veszem a “Tony Szark” viccet, akkor totál rendben van, de az időzítés a Steve-Tony viadal után borzalmas.

Végül, de nem utolsó sorban pedig amit mindenképp meg kell említeni, az az a visszatérő kritika, amely a tétnélküliséget rója fel a filmnek. Ez az, amivel személy szerint nem értek egyet. Valamilyen szinten egyébként jogos, hiszen az univerzumépítésnek hála tudtuk, hogy gyanúsan úgysem ölik meg a legtöbb szereplőt, a közelgő Végtelen háborúra úgyis össze akarnak mindenkit hozni. De az, hogy a film cselekményének nem lett következménye, az bizony elég erős túlzás és egyáltalán nem igaz.

Zemo terve ugyanis sikerült: a Bosszúállókat szétrobbantatta belülről. Amerika Kapitány mind a hat társa (kiegészülve Natashaval) szökevénnyé váltak, háborús bűnösként kell bujkálniuk. Rhodey testileg, Vízió pedig érzelmileg bénult le gyakorlatilag egy életre a reptéri csata következményeként. Bucky elméje még mindig magában rejti a Hydra kódszavait, ergó folyamatos veszélyforrást jelent a világra és barátaira. T’Challa apja meghalt, fiára hárult minden felelősség egyik pillanatról a másikra királyként és Fekete Párducként. Végül pedig Tony gyakorlatilag teljesen egyedül maradt, és persze, bármikor felhívhatja Steve-t, ha szüksége van rá… de az korántsem két nap múlva lesz, hiszen alaposan megrendült a bizalma a két alapító Bosszúállónak egymásban.

big_startfilmru1319732.jpg

Értékelés

Utaltam rá pár korábbi kritikámban, valamint az előző, több oldalnyi elemzés alapján nem lesz túlzottan meglepő, hogy a Polgárháború a #1 MFU filmem a mai napig. Ez a mozi késztetett végül arra, hogy még mélyebben elkezdjek a filmvilággal és Hollywood-dal, valamint a forgatókönyvírással foglalkozni. Emiatt írok most egy Marvel Magyarország nevű oldal színeiben kritikát késő este. És - többek között - emiatt várom még inkább a Végtelen háborút, hogy a szétzilált Bosszúállókat, ezt a megannyi emberi és kidolgozott karaktert két év után végre lássam, hogyan oldják fel különbözőségeiket a közös jó érdekében.

A Polgárháború egy meghatározó köve a képregényfilmek 1998 óta tartó aranykorának és úgy érzem, évek múltán is előkerül majd követendő példaként és százszor újranézett alkotásként ebben a zsánerben.

94%

Írta: Goretity D.


Az Út a Végtelen háborúig cikksorozat előző részei:

Út a Végtelen háborúig - 12. rész
Út a Végtelen háborúig - 11. rész
Út a Végtelen háborúig - 10. rész
Út a Végtelen háborúig - 09. rész

A bejegyzés trackback címe:

https://marvelmagyarorszag.blog.hu/api/trackback/id/tr5713787086

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ödön Zsiros 2018.03.29. 21:58:27

Egyébként Zemo szerintem a legjobb Marvel gonosz eddig (kíváncsian várom Thanost) akiről a film során kiderül miért is akarja elintézni a Bosszúállókat. Tisztában van az adottságaival és tudja hogy nem tudja saját erőből legyőzni kapiékat ezért egymás ellen fordítja a hősőket végig a háttérben maradva. Akkor lép amikor kell. Érthetőek az indítékai, lehet vele azonosulni.

Senki úr 2018.04.01. 01:04:59

Nekem két MCU film (mármint, már három) amit megbántam, hogy megnéztem, szerencsére az első kettőt csak letöltve. Az Ultron kora és a Polgárháború ugyanúgy tét nélküli, lapos és unalmas film, az Ultron korában kapunk egy hűdenagyondemostaztánigazánveszélyes ellenfelet - akit simán elintéznek, a Polgárháborúban meg a reptéri csatajelenet...hát, kb. a Honfoglalásban láttam utoljára hasonlót. Hatalmas teret kaptak a szereplők, és fizikailag kevesek voltak azt megtölteni.
A harmadik film a Fekete Párduc, amit fél óra után otthagytam, mert egyszerre volt ciki és szánalmas a történet és a CGI, és emelett a cukormázas amerikai önszopást egyáltalán nem bírom.

Zsolt Bartus 2018.04.14. 16:26:59

Minden szavaddal egyetértek, nálam szintén az első helyen van a rangsorban (a Tél Katonájával mert gőzöm sincs kettejük közül melyik tetszik jobban.
De azt megjegyezném, hogy szerintem nincs igazad a színekkel kapcsolatban. Igen, lehet kicsit tényleg kopottak a színek, de az újabb filmek, pláne a GotG2 abszolút hiteltelen, steril, és életszerűtlen a színek tekintetében. Kábé olyanok, mint az első Thor Asgardja, túl élénk és csillogós.
Az említett elemzés szerint az árnyékoknak feketéknek kéne lenniük, innentől kezdve baromság az egész. A Polgárháború színvilága sokkal természetesebb mint a Hazatérés, Ragnarök, vagy a GotG2, életszerűbb. És pont ezért kellemesebb ezt nézni, mert kifejezetten a GotG2-től már folyik az ember szeme, szemfájdítóan élénk.