KRITIKA: Pókember-trilógia

2017. július 04. - Marvel Magyarország

A Hazatérés bemutatója előtt végigzongoráztuk magunkat Sam Raimi klasszikus trilógiáján.

35b508ff8f224749feb1016c9153f303.jpg

A cikk írásakor már csak napok választanak el minket, hogy Pókember hazatérjen Vasember, Amerikai Kapitány és a többi népszerű Marvel karakter mellé a Marvel Filmes Univerzumba. Ám még mielőtt megoszthatnánk kritikánkat és gondolatainkat a Pókember: Hazatérés kapcsán, hangolódásképp elővettük és leporoltuk a polcról az eredeti trilógiát. Kövessetek hát most minket a nosztalgiajárat három megállóján át, ahol igyekszünk felidézni minden hidegrázós és botrányosan elbaltázott emléket egyaránt.

PÓKEMBER (2002)

“Miután az X-Men olyan ***** nagy siker lett...”

Hangzik a mai napig igaz mondás a Jay és Néma Bob visszavágban, a stúdiók bizony észrevették, hogy ez a képregény biznisz egészen sikeres is lehet Hollywoodban, és nem feltétlenül a Batman & Robin szintje a mérvadó. Úgyhogy a Penge (1998) és az X-Men: A kívülállók (2000) után a harmadik, a műfajt igazán beindító és meghatározó alkotás az első Pókember film lett, egész pontosan 2002-ben. Emlékszem, kis srácként a csapból is Pókember folyt az első film premierjének idején. Minden plakáton, reklámban vagy videoklipben (és most mindenki elindítja a Nickelback - Hero című számát) az a hálószövő köszönt vissza, akit pár évvel korábban az animációs sorozatban ismerhettem meg a Fox Kids-en. Rongyosra járattam azt a CD-t (!!!), amire anno ráfért Sam Raimi első Pókember filmje. Most, a cikk írása előtti újranézés során ugyanazoknál az ikonikus jeleneteknél lettem még mindig libabőrös, mint tizenöt évvel ezelőtt. Na persze vannak fenntartásaim a filmmel és azóta korosodott rendesen, viszont tagadhatatlanul egy remekműről van szó, aminek a képregény adaptációk sikerében betöltött szerepét sem kérdőjelezheti meg senki.

Az a piszok nagy helyzet rögvest így az elején, hogy a szereplőket tekintve egészen felemás érzéseim vannak. Szeretném már most leszögezni, hogy a Peter-t alakító Tobey Maguire “szerény” véleményem szerint borzasztóan rossz választás volt erre a szerepre. Gyakorlatilag az egész filmben (és trilógiában) azt érzem, hogy túltolja ezt a kínos, szerencsétlen aspektusát a karakternek. Persze, Peter sose volt népszerű kölyök a képregények szerint, de Tobey-val erősen átestünk a ló túloldalára. Pókemberként viszont semmi bajom vele, ott hozza a kellő humort és az élettel teli személyiséget. (Újranézve egyébként mind az öt filmet, úgy gondolom, hogy Tobey Pókiként, Andrew pedig Peter-ként teljesített jobban.) Kirsten Dunst Mary Jane Watson-át is azokban a jelenetekben tudtam igazán értékelni, amiben Pókemberrel van. Viszont a hétköznapi, gimnazista és érettségi utáni MJ hihetetlenül ellenszenves, és vele kapcsolatban is tartom, hogy nem volt a legszerencsésebb a casting. A rajzfilmben, valamint a képregényekben egy belevaló, határozott lánynak, később pedig nőnek sikerült megismerni, itt viszont egy idegesítő, hisztis drámakirálynőt láttam benne nagyon sokszor.

acaaf06ce1ec8fb079e7385704669e93.jpg

Aki szerintem a legjobb alakítást hozza a fiatalok közül, az a Harry Osborn-t megtestesítő James Franco. Neki amúgy is egy szép ívet ír le a karakterfejlődése, Franco ki tudott rendesen bontakozni és remekül hozza a figurát minden egyes fázisában. El kell sütnöm a “nem hiába, családban marad” mondásomat, ugyanis Willem Dafoe tudathasadásos Norman Osborn-ja és Zöld Manója mesterien megformált, hihetetlenül parás jelenetei vannak és piszok erős gonosz karakter, akinek ráadásul nem kevés hatása van a szereplők életére még halála utána is a későbbi filmekben.

A két főszereplő némi lehúzása után mi miatt dicsértem akkor mégis a filmet a bevezetőben? Nagyon “egyszerűnek” tűnhet, pedig ma már kifejezetten nagy szónak számít: a magával ragadó történet és élmény miatt. A Pókember nagyszerűen ért az immerzióhoz, vagyis hogy magával rántsa és megtartsa a nézőt. Ügyesen építkezik, megfelelő sebességgel és mélységgel mutatja be egyre jobban a karaktereket, ahogy halad előre a cselekmény. Gyakorlatilag a két órás film legelején, tizenöt-húsz perc után Peter-t már megcsípi az ominózus Pók, mégis abban a bő negyedórában, mindössze pár kulcsjelenettel (buszüldözés, iskolás kirándulás, May néni és Ben bácsi beszélgetése) elérték, hogy a kezdeti kép kialakuljon bennünk a karakterről. A “nagy erő nagyobb felelősséggel jár” cselekményszál, kezdve Ben bácsi komolyan-nem-vett monológjától át a könnyed ketrecharcon és a Peter-t ért igazságtalanságon egészen a gengszter elengedéséig, végül pedig Ben bácsi haláláig és a nagy felismeréséig, egyszerűen tökéletes. Óriása súlya van a karakter szempontjából ennek a jelenetsornak, ezt pedig mesterien vitte filmvászonra a rendező, Sam Raimi.

Ami szintén rendkívül ügyesen lett bemutatva, az Peter beletanulása a Pókember szakmába, valamint azok a percek, ahol hétköznapi embereket ment meg. Utóbbi jelenetek a modernkori szuperhősfilmekből nagyon hiányoznak, felüdülés volt őket látni - főleg a hétköznapi emberek reakcióját Pókemberre, ezek a rövid montázsok is egyenesen zseniálisak (“Esz nem ember, az öcsém látta áhogy fészket rákott a szökőkútba!”). Ha pedig már ennyire áradozom, akkor nem mehetek el J. Jonah Jameson karaktere és J.K. Simmons fergeteges alakítása mellett: minden perc, amit a vásznon tölt, aranyat ér és bőven hozzátesz a film értékéhez.

spiderman.jpg

Ha már úgyis elkezdtem csapongani a nosztalgiázás közepette, még valamit meg kell említsek: érdekes volt látni, hogy például a gimis környezet mennyit változott mára az első film óta, amelyben az iskolás jelenetek inkább emlékeztettek a ‘90-es évek világára és elnagyolt szereplőire. Sajnos gyerekként, most pedig aztán végképp nem hittem el a szereplőkről, hogy végzős éveikben járnának (Tobey Maguire 27, Kirsten Dunst 20, James Franco pedig 25 éves volt 2002-ben), és emiatt az iskolás jeleneteket a film elő harmadában sosem tudtam igazán értékelni. A közelgő széria gimis fókuszával kapcsolatban sokan ellenkeztek, hogy “De az eredeti trilógiában is tinédzser meg középsulis volt!” - hát, nem egészen, csupán az első film felében...

Visszatérve az eredeti mederbe: a film cselekménye tehát piszok mód ügyesen össze van rakva és a megemlített színészi teljesítményeken és karakter ábrázolásokon túl nem igazán tudok sok negatívumot felróni az első Pókember filmnek. Ja igen, esetleg még egy apróságot: a fonál… Az a nyamvadt fonál, hogy Peter-ből, nem pedig egy hálóvetőből jön… Eh, ezzel sose tudtam megbékélni, egyrészt ellene ment a képregényeknek is, másrészt pedig bődületes hülyeségnek tartom (komolyan nem vette észre senki, hogy Peter csuklójával valami nem okés?), de ez van, tényleg szőrszálhasogatás a részemről.

Mindent összevetve és felidézve a megannyi ikonikus jelenetet, amivel a film megajándékozott minket (az első repkedés New York felhőkarcolói között, a híres csók fejjel lefelé MJ-vel, a választás a zuhanó gyerekek és MJ között a végjátékban, Norman halála, valamint ahogy Peter elsétál a temetőben a szívszerelmétől a nagy erővel járó felelősségtudat miatt), továbbra is egy nagyszerű, kötelező alkotásnak tartom az első Pókembert. Habár kissé rosszabbul öregedett az elmúlt tizenöt év alatt, de mégis megalapozta a mai moziműsor kínálatát és egy olyan műfajt teremtett, aminek a képviselőit majd jó szívvel mutatjuk később a gyerekeinknek.

80%

spider-man-immagini-dal-film-8.jpg

PÓKEMBER 2 (2004)

“Így kell ezt csinálni!” A bombasiker első rész után epekedve várta mindenki a széria következő epizódját, ami bizony nem okozott csalódást. Hohó, sőt! Ahogy a múltkori cikkemben is írtam, a második Pókembert a mai napig a legjobb képregényfilmek közé sorolják. Megannyi top 3-ban láttam már, illetve az sem ördögtől való gondolat, hogy sokak szerint bizony ez a film az abszolút top és első a műfajában. Noha ezzel azért már vitatkoznék (hm, kellene lassan a szerkesztőséggel egy toplistát csinálnunk…), de tény, hogy újranézve is eszméletlenül jól van összerakva ez az alkotás.

Kezdjük is a negatívumokkal. Nyilván a korábban említett, Tobey és Kirsten alakításaiból és karakter megformálásaiból adódó problémák továbbra is adottak. Ezen kívül én szívesen elnéztem volna több jelenetet is a Doctor Octopus-t játszó Alfred Molinával, mert ő viszont mocsok jól hozza a szerepét, csak a film közepén némileg eltűnik, hogy előrehelyezzék Peter karakterfejlődését. És igazából ennyit. Ennyit tudok felróni a filmnek hibaként...

Számomra rendkívül impozáns, ha egy szuperhősfilmben a hős komoly érzelmi hullámvasúton megy át és olyan mentális vagy épp morális helyzetek sora éri, amiknek hatására megkérdőjelezi saját magát. Amikor a hős is végső soron ember, és valahogy meg kell küzdenie a mindennapi démonaival a bankrablók és az örök nemezisek mellett. Ezt pedig a Póki második része tökéletesen ábrázolja. A film alapmotívuma, hogy Peter a hétköznapi életét próbálja valahogy egyben tartani, miközben Pókemberként is helyt kell állnia. Ez persze rányomja a bélyegét az egyetemi tanulmányaira, a munkájára, az épp emiatt nem létező párkapcsolatára, valamint a barátságára is. Az első résznél dicsért építkezés és a cselekmény kibontása ismét mesteri módon van adagolva. Minden egyes apróságnak súlya van, egy lekésett színházi előadásnak és a lakbér befizetésnek egyaránt. A Peter-t érő nehézségek végül mind arra késztetik, hogy foglalkozzon a saját életével és fordítson hátat Pókembernek, hiszen az a bizonyos nagy felelősség már túlzottan óriásivá nőtte ki magát. Persze az átlagos élet korántsem megy ám olyan könnyen, főleg hogy…

1353765482-0445406-www_nevsepic_com_ua.jpg

...az egyik legjobb, filmvászonra vitt képregényes antagonista garázdálkodik a városban. Otto Octavius egy hasonló tükör Peter számára, mint amit az első részben a Zöld Manó testesített meg. Persze egészen másik oldalról állít párhuzamot Otto, mint azt egykoron Norman tette, hiszen ezúttal a tudomány és a saját álmaink játszanak közre és húzza meg a határt a hős és a gonosz között. Illetve persze van itt is bőven felelősségtudat, ami Pókember szempontjából tagadhatatlan kulcsmotívum. Molina nagyszerűen alakítja a bölcs, de korruptált professzort, akin a kezdetektől érezzük, hogy nem a szokásos, világuralomra törő gonosz. Saját találmánya és életműve olyannyira eluralkodott rajta, hogy a rabjává és megszállottjává vált még azután is, hogy romba döntötte az életét. Peter-nek is remek tanulságként szolgál a film végén, hogy a cél a két életének megfelelő egyensúlyban tartása, nem pedig az egyik vagy épp másik véglet választása, mint ahogy azt Dr. Octopus is tette.

Az emberek megmentése, a publikum reakciója szerencsére újból visszaköszön, akár Pókember, akár épp Peter menti meg őket. Mindkettőre láthatunk remek példákat, utóbbira a kigyulladt házas, előbbire pedig az ikonikus vonatos jelenet mutatja meg nekünk Peter valódi arcát és értékeit. Ahogy a száguldó szerelvényen megmentett emberek elkapják a maszkjától megfosztott, épp zuhanni készülő Peter-t, a mai napig hidegrázós és garantált libabőrt okoz, ahogy az egyik utas megjegyzi: “Hisz ez csak egy gyerek… nem idősebb a fiamnál…” Ha bárki valaha megkérdezi, hogy miben rejlik Pókember varázsa és miért lett ilyen népszerű a karakter, miért tudnak vele ennyien azonosulni, akkor szimplán megmutatom nekik ezt az egy jelenetet az elejétől a végéig - szinte minden ott van benne.

És azt hiszem, ezzel a sokatmondó utolsó bekezdéssel zárom is a második epizód kibeszélését, ami kétségkívül a legjobb Pókember-film a Raimi és a Webb szériát egyaránt tekintve.

90%

c15c-fycstxp5205793.jpg

Pókember 3 (2007)

Hol a francba ment ez ennyire félre!? Erős váltás a második rész kibeszélése után, tudom, de körülbelül így érez az ember, ha közvetlenül egymás után nézi meg a három filmet. A trilógia záródarabja sajnos ugyanis elképesztően túl lett zsúfolva, s mindezt kifejezetten buta történetszálakkal és összecsapott karaktermotivációkkal sikerült elérnie.

Az egész MJ-s romantikus huzavona olyan szinten el lett húzva, hogy gyakorlatilag a film közepén semmi más nem történik, csak kettejük kínlódása. És annak érdekében, hogy erre legyen idő és a többiek addig csendben ülhessenek a kispadon, olyan blődségeket írtak bele a filmbe, hogy kedvem lett volna kikapcsolni jó néhányszor a lejátszót, mert komolyan mondom, fizikai fájdalmat okozott jó pár “fordulat”. Harry például amnéziás lesz rögtön a cselekmény legelején, hogy a film nagy részében ne kelljen vele foglalkozni, de amúgy csettintésre bármikor elő tudjuk venni később újra Manóként, ha úgy akarjuk. A Homokember - amivel amúgy is végtelen+1 baj van, de erről mindjárt - szépen pihen a film közepének java részében, amíg a csatornából összekaparja magát ő is pont a film legvégére. Eddie Brock pikk-pakk eltűnik, kap szerencsétlen három vagy négy jelenetet, hogy utána persze ugyanabban a filmben még csináljunk belőle egy Tesco-s Venom-ot a film UTOLSÓ FÉL ÓRÁJÁRA. Végül is, Pókember egyik, ha nem a legmeghatározóbb ellensége, a harmadik felvonás bőven elég lesz neki kibontakozni.

A homokemberes szál (pár napja néztem a filmet, de már nem emlékszem a karakter nevére, bocsi) pedig úgy, ahogy van… nem, egyszerűen nem értem. Miért kellett Peter eredettörténetét két filmmel később gyakorlatilag egy az egyben semmissé tenni? Miért kellett bele ez az egész nagy felfedés, hogy valójában ez a fószer lőtte le Ben bácsit, és nem az első részben meg-nem-állított gengszter? Teljesen elveszi azokat a fundamentális alapokat Pókember születéséből, amit az első film olyan nagyszerűen bemutatott. Hogy aztán a végén feloldják egy “Jajj, bocsi, amúgy véletlen volt, remélem, nincs harag” sorral… 

spider-man-3-thomas-haden-church-tobey-maguire-10-rcm0x1920u2.jpg

És persze gondolhatjátok, hogy oké, de valami miatt meg kellett indokolni a fekete ruhás Pókembert és a szimbióta hatását Peterre, a bosszúvágy pedig épp kapóra jött. De ezt annyi más módon meg lehetett volna valósítani, és ezek ráadásul benne is vannak a filmben, mégis mintha nem látták volna a fától az erdőt a készítők. Az állandó Harry-s fenyegetettség, MJ sikertelensége (na ez is, egy sikertelen kritika után kidobnak minden darabból, és egy elismert színésznőből hirtelen pincérnő leszel megint, tipikus...), Pókember elismertsége és sikere, egy másik nő felbukkanása… ez mind-mind épp elég pökhendiséget adott Peter-nek, amit a szimbióta tökéletesen felnagyíthat...ott volna. Az egész Homokember vonal felesleges volt, ezt pedig egy rengeteg potenciállal rendelkező Harry és Venom szál szenvedték meg. Meg a nézők, olyan mesterien komponált jelenetekben, mint az emós Peter tánca az utcán, jézusom…

Nyilván persze a végét ennyi különböző és hanyag mód kezelt történetszállal totálisan összecsapták, újra előjött az amnéziánál már ellőtt “lazy writing” a komornyik film végi nagy monológjánál (több évig titkolta Harry előtt, hogy amúgy apuci nyírta ki magát, nem Pókember, bocsi srác, hogy eddig nem szóltam), ami konkrétan sírva röhögős volt, erre nem is emlékeztem kiskoromból, de most teljesen kivágta a biztosítékot nálam. Emiatt persze Harry áldozata és a film huszonhatodik sírása sajnos totál súlytalanná vált, pedig James Franco karaktere az első két adaptáció után a harmadikban olyan szép ívet zárhatott volna… De nem, amnézia. Amnézia, b*szdmeg. 

Érdekes egyébként, hogy ezt a megannyi fiaskót (túl sok gonosz és zsúfolt történet, túlzottan elnyújtott romantikus se-veled-se-nélküled szál, kihagyott ziccer a Zöld Manóval, septében felvezetett ikonikus karakterek) egy az egyben elkövette a második A csodálatos Pókember film. Pedig igazán tanulhattak volna a trilógia utolsó darabjának hibáiból, ami az előző két résznek abszolút nem méltó lezárása.

50%

ja.jpg

A szomorú mód gyengére sikerült harmadik rész ellenére továbbra is maximálisan tartom, hogy az első két film óriási kulturális hatással bírt a hollywoodi filmiparra. Beindították a képregényfilmek virágzását és mutattak egy olyan formulát, ami habár mára már kicsit idejét múlt és kopott lett, de sehol sem lennének a modernkori szuperhősmozik, ha nem tanultak vagy vettek volna át elemeket a két Pókemberből. Kifejezetten jó érzés volt most újranézni őket (még úgyis, hogy mint mondtam, nem rajongok abszolút Tobey-ért a címszerepben), sokkal több életet találok Raimi filmjeiben, mint a Webb-féle “amazing” szériában.

A harmadik rész fogadtatása után végül a Sony elvetette a negyedik részt, amihez azóta egyébként kiszivárgott pár koncepciós rajz, és az eredeti tervek szerint ezúttal a Keselyű szállt volna szembe Peter-rel. Sőt, a Keselyű mechanikus szárnya feltűnt a már említett A csodálatos Pókember második részében, valamint a stáblista alatt is láthattunk rá utalást, hogy része lett volna az Andrew Garfield által megformált falmászó ellen küldött Sinister Six-nek. Végül azonban egyik széria sem jutott el odáig, hogy először életre keltse a karaktert, ám végül csak sikerült ezt is megérnünk, hiszen a héten Tom Holland Pókemberét Michael Keaton Keselyűje fogja terrorizálni, az előzetes kritikák alapján pedig kiemelkedő alakításban. Reméljük, így lesz, és a Tom alakította, eddigi legjobbnak titulált Peter Parker és Pókember mellett a kiemelkedő képregényes gonoszok sora is bővül az egykori Batman jóvoltából.

Írta: Goretity D.

A bejegyzés trackback címe:

https://marvelmagyarorszag.blog.hu/api/trackback/id/tr8112640537

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

caseyjones 2017.07.18. 19:26:54

Jó írás, a nagy részével egyetértek. Az utolsó rész már nekem sem tetszett annyira, mint az első kettő. Túl sok mindent belesűrítettek, meg nagyon elvont lett az egész. Én sem tartom méltó befejezésének a filmsorozatnak. Úgy emlékszem, volt szó egy negyedik részről is, ami végül nem készült el. Kár. De helyette kaptunk egy Csodálatos Pókembert, ami valamennyire kompenzálta az el nem készült negyedik epizódot.