Közel sem hibátlan, de abszolút megérte várni a Sony Pictures és a Marvel Studios első közös gyümölcsére.

A korábbi írásaim alapján nem lehet számotokra újdonság, hogy három évvel ezelőtt csalódottan és mérgesen távoztam a moziból "A csodálatos Pókember 2" stáblistája alatt. Nem véletlen, hogy nem készült bemutató az eredeti trilógia után erről a szériáról: a mai napig vagyok hajlandó újranézni Andrew Garfield második alakítását a hálószövő szerepében. Az a film gyakorlatilag semmit sem képviselt mindabból, amiért ez a karakter igazán népszerű és közkedvelt lett. Az optimista és vicces hősből egy hisztis és nyálas hősszerelmest kaptunk, a remek gonoszokból a lehető legkínosabb mód bemutatott ellenfeleket sikerült a játékidőbe besűríteni, valamint Pókember történelmének egyik legmeghatározóbb mérföldkövét, Gwen halálát közel teljesen üressé tették az egész filmen átívelő huzavonával.

Azért kezdem így a mostani kritikát, mert hozzám hasonlóan rengeteg rajongó érzett hasonlóan és abszolút nem volt rá kíváncsi, hogy vajon miként gyalázza meg legközelebb a Sony gyerekkoruk egyik kedvenc karakterét. Alaposan megingott mindenki hite Pókiban és nem látták a fényt ebben a szériában tovább. Szerencsére a történelem adott a hősnek még egy esélyt, méghozzá a Marvel Filmes Univerzum részeként, a többi Bosszúálló mellett. Ezúttal pedig Ben bácsi, az ominózus pókcsípés és minden más, a hős eredettörténetéhez köthető momentum nélkül - hiszen ezeket már mindenki pontosan tudja és látta elégszer. A Polgárháborúban bemutatkozott Tom Holland mindössze két jelenetben visszaadta a reményt Pókember kedvelőinek, ám az igazi, főnixként várt felemelkedés az első szóló filmen állt vagy bukott, a Marvel Studios égisze és Kevin Feige keze alatt.

S most, a premier után végre kijelenthetjük, hogy minden gyermeki bájával és bukdácsolásával együtt megérte várni és bízni a vissza-, egész pontosan Hazatérésre. Több szempontból is az egyik legjobb Pókember filmet kaptuk kézhez, ami a karakter és az MFU egy egészen új oldalát mutatja be nekünk. A spoilermentes élménybeszámolónk után most kitennénk a SPOILER jelzést, így csak akkor olvassatok tovább, ha láttátok már a filmet.

Az iskolapad mögött: az ifjú Peter Parker

A film az Amerika Kapitány: Polgárháború történései után kőkemény két hónappal játszódik. Peter legnagyobb meglepetésére és örömére megtarthatja a Tony-tól kapott ruhát és kitartóan várja, hogy újból hívhassák a következő gyakornoki programra, vagyis bevetésre a Bosszúállókhoz.

Peter kettős életét a suliban és Pókemberként tökéletesen ábrázolja a film. Rengeteg jelenet igyekszik bemutatni, hogy mennyire nehéz dolga is van ennek a tizenöt-tizenhat éves srácnak másodéves gimisként. Nemcsak a mindennapi tinédzser problémákkal kell megküzdenie, de még Tony-nak is igyekszik megfelelni valahogy, miközben vigyáz a környékbeli kisemberekre. Az iskolás környezet és karakterek totál átjönnek, teljesen hitelesek a diákok és az adódó helyzetek. Van itt kocka haver, nagypofájú csoporttárs, tini szerelem és furcsa különc egyaránt, akik remekül működnek együtt a képernyőn. Természetes a köztük jelenlévő kémia, a humor is szórakoztató, nem éreztem egyszer sem, hogy kínlódnék ezeken a perceken - pedig alaposan féltem egy félreértelmezett generáció bemutatásától. Nem véletlenül hasonlították a filmet ilyen téren a régi John Hughes-mozikban átélt atmoszférához. (Még egy konkrét jelenet is egy az egyben visszaköszönt egyfajta tisztelgésként a "Meglógtam a Ferrarival" c. klasszikusból.)

Ned végig jópofa és szerethető, valamint Lizzel kapcsolatban is látjuk, miért van belezúgva teljesen Peter. Zendaya karaktere, Michelle sajnos sokkal kevesebb műsoridőt kapott, mint ahogy az az előző egy év alatt be lett harangozva, de a jeleneteiben teljesen jól hozta a csodabogarat. Az egyetlen problémám a Tony Revolori alakította újraértelmezett Flash Thompson-nal van. Értem, hogy milyen irányba akarták elvinni az eredetileg két méteres, tipikus kötekedő “bully” amerikai focista karakterét ebben a modern korban, de erős kapufa lett végül a megvalósítás. Akadtak okés pillanatai, sőt, kifejezetten jól indult a film elején Peter riválisaként, de ahogy haladtunk előre, inkább röhejessé vált.

Egy szó mint száz, remekül be lett mutatva a fiatal, iskolás környezet, ami még két filmen át (Peter a történet szerint most járja a “sophmore” évét, vagyis a második és harmadik film rendre a harmadik és negyedik, végzős évét hivatott majd bemutatni) fog visszaköszöni. Kellő időt és hangsúlyt kapott Peter életének ezen része, de persze főhősünkhöz hasonlóan mi is arra várunk, hogy felöltse magára a kosztümöt és belevágjon a hősködős bizniszbe.

Egy egészen új Pókember

Amiben leginkább elhatárolja magát a Hazatérés a korábbi adaptációktól, az az ártatlan, betanuló, olykor-olykor még ügyetlen Pókember ábrázolása. Peter legfőbb álma, hogy csatlakozzon a Bosszúállókhoz és mindent belead, hogy elnyerje Tony figyelmét és bizalmát. Persze a végtelenségnek tűnő várakozást ő sem tűri túl sokáig, és elkezd szépen önállósodni, aminek a következtében jönnek a bonyodalmak. Rendkívül jól tartotta egyensúlyban a forgatókönyv a bizonyítani vágyás közben csetlő-botló és olykor meggondolatlan, valamint a habár fiatal, mégis felelősségteljes Pókember karakterét. Látszik, hogy van hová érnie még Peternek, és ezt a megannyi lehetőséggel, dicsőséggel és fájdalommal kikövezett utat együtt tehetjük majd meg vele az elkövetkezendő évek során.

A film legerősebb jeleneteit számomra pont ezekben a perceiben okozta Póki: otthagyja Liz házibuliját és nem használja önös érdekekre az erejét, nem csobban egyet a verseny előtti este a barátaival, valamint az első kérdése a kompos incidens után az utasok épségére irányul. Tom Holland pedig egyszerűen tökéletes erre a szerepre mind Peterként, mind pedig Pókemberként. Szurkolunk neki, átérezzük a korából adódó problémáit és a film végére látjuk magunk előtt, miért lesz az egyik legnagyobb hős belőle, ha egyszer majd felnő a feladathoz. Szintén piszkosul átjött az a jelenetsor, amikor Peter/Pókember kiszabadul a törmelék alól, talán itt hozta leginkább Holland a karaktert.

Peter végső döntése pedig a történet végén legalább olyan súllyal fog bírni a későbbiekben, mint anno 2008-ban, az első Vasember film zárásában Tony “Én vagyok Vasember” sora. Belátja, hogy még érnie kell bőven a Bosszúálló létre, különben is, ő inkább a kisembereket szeretné védelmezni Queens felhőkarcolómentes utcáin. Olyan őszinte mosollyal mond nemet Tony új ruhájára és a hírnévre, hogy a film akár itt, az új Bosszúállók létesítményt elhagyva is véget érhetett volna, tökéletes befejezés lenne.

Vasember 4?

Az előzeteseket tekintve az interneten sokan félni kezdtek, hogy Vasemberrel próbálják majd lenyomni a torkunkon, hogy a film mennyire az MFU része. Szerencsére nem így lett, Tony gyakorlatilag összes jelenete el lett lőve a trailerekben és nem érezzük azt, hogy ez bizony félig-meddig az ő mozija akar lenni. Épp elég hozzáadott értéket képvisel, és a kiszivárgott infóknak, miszerint nem őt akarják később visszahozni Pókember mellé mentornak, külön örülök. Gyakorlatilag a film végén az ifjú Peter teljesen felülemelkedik rajta morálisan, jópofa volt látni Tony ledöbbent, mégis büszke arcát Pepper mellett, ahogy az ifjú protezséje épp távozik az épületből.

Viszont.

Amiben túlságosan is érződik Tony hatása, az az új Pókember ruha. Peter meg is jegyzi egyszer, hogy Mr. Stark bizony “picit túltolta” a szerkó megannyi funkcióját tekintve, szinte az egész film alatt nem sikerül a hálószövőnek kiigazodni rajta. Vannak benne tök jó dolgok, de némelyik már bőven átesik a ló túloldalára. A beépített AI állandó jelenléte is párszor sok volt, óriási kő esett le a szívemről, mikor az új ruhára bizony Peter nemet mondott a film végén. Remélem a következő részben visszább vesznek az extra funkciókból és egy Peter által leegyszerűsített Pókember kosztüm köszön ránk vissza a vászonról. Az első, “leértékelt” kosztümmel egyébként semmi baj nem volt, kicsit bántam, hogy felfedték a promóciós anyagok.

(Szintén még az előzetesek margójára: sajnos a meghatározó akciójeleneteket egytől egyig elspoilerezték, ami rontott alaposan az élményből. Maga a film okozott jó pár meglepetést bőven, de az összecsapások java része kiszámíthatóvá vált, úgyhogy ilyen téren reméljük, jobban figyelnek majd a későbbiekben.)

Végre megtör a Marvel-átok: Michael Keaton megint repked

A megszokott Marvel betegség szerencsére nem érződött a filmen, Michael Keaton Keselyűje az előzetes kritikáknak igazat adva tényleg az egyik legjobb MFU-s antagonista lett. Szerencsére a megannyi iskolás és a kötelező Peter/Pókember alapozó jelenet mellé simán elfért egy kellőképp felvezetett gonosz, akivel maximális mértékben képes a néző azonosulni.

A munkájából igazságtalanul kitúrt Adrian Toomes végül a családja érdekében kell, hogy rossz útra térjen (Totál Szívás és Walter White rajongók, ismerős?) és elkezdje fegyverként hasznosítani a Bosszúállók korábbi ütközeteiben elhullott idegen vagy high-tech eszközöket. Csapatával nyolc év alatt (ami amúgy jó négynek is, a film eleji felirat bizony nagyon el lett rontva, remélhetőleg ez a DVD kiadásban valahogy javítva lesz, mert alaposan összezavarja az MFU kontinuitását észben tartó nézőket) sikerült egy egész szép birodalmat kiépítenie. Nem csoda, hogy az első találkozás után pikkelni kezd Pókemberre, hisz ezúttal nem sikerült rejtve maradnia, és most először érzi magát, valamint persze családját igazán fenyegetve.

Keaton karaktere már a kezdetektől fogva egy erős, fenyegető érzést kelt bennünk. Látjuk, hogy a szeretteiért bármire hajlandó és ha kicsit is veszélyeztetni meri valaki, annak nem kegyelmez. Ezt a hidegvérű oldalát remekül be is mutatja az első Rengető kiiktatása, ám sajnos itt meg kell említenem az ezzel járó negatívumot is. A két Rengető és a “stafétabot átadása” teljesen felesleges volt, főleg úgy, hogy az első verzióban (Logan-Marshall Green alakításában) sokkal több élet és potenciál rejlett, mint az őt követő Bokeem Woodbine generikus, totál átlagos megformálásában. Keselyű kicsúcsosodása a film egyik legmeglepőbb húzása után kezdődik: hallottam róla előre, hogy lesz pár csavar, amit nem látunk majd jönni, de ahogy ajtót nyit Peternek és felfedik előttünk, hogy ő Liz apja… hát, volt meglepődés rendesen. A kocsis jelenet pedig a film egyik tetőpontja, Keaton félelmetes korrektséggel adja elő a szitut a kis mitugrász Peternek, tuti magam alá csináltam volna a hátsó ülésen.

Tökéletes választás volt mind a karakter, mind a színész Peter első ellenfelének, az első stáblistás jelenet alapján pedig remélem, hogy viszontlátjuk még például a régóta tervezett Sinister Six tagjaként a minimálisan felvezetett Skorpióval (és ha nagyon muszáj, a második Rengetővel) az oldalán.

Végszó

Arra mindenki készüljön, hogy roppantul újszerű megközelítést kapott a karakter, ami sokszor a képregényekben megszokott és ismerős figurák teljes megváltoztatását is jelenti. Liz Allen például a nagy felfedés után Liz Toomes-ként könyvelhető el, ez a Flash gyanúsan sose lesz Agent Venom, ahogy ez a Ned Leeds sem ölti majd magára valószínűleg Vészmanó (Hobgoblin) szerepét. Na meg persze ott van a nagy-nagy, fél másodpercben elejtett Mary Jane utalás: a sokat pletykált és találgatott Zendaya karaktere úgy néz ki, tényleg Peter örök szerelmét fogja később alakítani. Egyelőre eléggé kettősek az érzelmeim ezzel kapcsolatban, várjuk ki a végét, hogy a csodabogár Michelle mégis miért szereti, ha a barátai MJ-nek becézik… Némelyik változtatás apróság és igazából úgy vagyok vele, hogy “Persze, miért ne!”, de sajnos jó néhánynál azt éreztem, hogy pusztán csak a mostanában divatos hollywood-i trendekeknek akart megfelelni a minél inkább etnikailag diverz szereplőgárda szempontjából. Annak meg nem sok értelme van.

Sokaknak az is érdekes és visszás lehet, hogy az eredettörténetet az ígéreteknek megfelelően tényleg kihagyták. De úgy teljesen. Két darab apró utalást kapunk csak Petertől, miszerint May néni (aki egyébként szintén egy jó pár reformon átesett verziója a karakternek az eddigiekhez képest, de mindenképp tetszetős - és nemcsak úgy - amit eddig láttunk belőle) a “történtek után” még nincs túl jól, valamint hogy a pók, ami egykoron megcsípte, már nem él. Ez persze a legtöbb embernek, akik ezt a cikket olvassák, nem lehet gond, de talán egy-két apró konkrétum elfért volna - fene tudja. Lehet ellenkező esetben meg pont azt kritizálnám, hogy túlzottan szájbarágósnak hatott…

Mindent figyelembe véve a "Pókember: Hazatérés" egy elejétől végéig szórakoztató, könnyed filmre sikeredett, ami egy egészen új színt visz az MFU életébe. Remek első kalandjaként szolgál az ifjú, botladozó és még szárnyait próbálgató Pókembernek, aki szuperhősök között nőtt fel és egy életre szóló inspirációt kapott tőlük. Szívmelengető érzés figyelni az iskolás, ártatlan Petert, és belegondolni, hogy egy nap, ha felnő, talán az összes eddig megismert hősnél nagyobbra nőhet majd a szemünkben. Addig persze még hosszú út áll előtte és előttünk is, én mindenesetre óriási vigyorral az arcomon jöttem haza másodjára is a moziból. Ugyanis alig várom, hogy ismét láthassam korunk egyik legnagyobb szuperhősének ezt a fiatal, vicces és ártatlan, a karakterhez ízig-vérig hű megvalósítását Tom Holland alakításában. Aki ha így folytatja, Robert Downey Jr, Hugh Jackman és Ryan Reynolds mellett helyet foglalhat azon színészek között, akik leginkább meghatározták a karaktereiket.

80%

És még egy apróság: a film elején a Marvel Studios intro, benne az új Pókival és Michael Giacchino eredeti Pókember zenéjének feldolgozásával tökéletesen megadta a mosolygós alaphangulatot az egész mozihoz.

Írta: Goretity D.